Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)

vezése — Péch József vezetésével — 1886- ban. Munkássága kezdetben főleg a folyók vízjárásával és az árvizekkel kapcsolatos adatok gyűjtésére irányult, s különösen az országos vízjelző szolgálat (1893—) ellátásával nyújtott nélkülözhetetlen segítséget a társulatok árvédelmi munkájában. A századfordulótól kezdve fokozatosan kiszélesedő hidrológiai kutatómunkája — gyakran nemzetközi jelentőségű és úttörő eredményeivel — pedig az egész magyar vízügyi szolgálat működésének nélkülözhetetlen támasza lett.117

4A.3 Tisza-szabályozási munkálatok a szegedi árvíz után (1879—1914)

A Tiszavölgyi Társulat szervezeti egységének helyreállítása, az anyagi támogatás biztosítása és az egyéb ismertetett rendelkezések — új szakasz kezdetét jelentették a Ti- sza-szabályozás munkájában, s így az 1880- as és 1890-es évtizedekben lehetővé vált a szükséges munkálatok zömének végrehajtása. 106—110

A nyújtott kölcsönök felhasználásával a társulatok gyors ütemben hozták helyre töltéseiket, majd — olykor az anyagi lehetőségeik határait is meghaladó — fejlesztési munkába fogtak.

Ez tette szükségessé újabb kölcsönök felvételét, illetve újabb hitelforrások keresését, amit az 1880:XX. tc.-ben biztosított társulati kölcsön kimerülése után) az 1889: XXX. te. által létrehozott Magyar Földhitelintézet ill. az általa nyújtott talajjavítási hitel formájában biztosított a törvényhozás. (E 4,75%-os hitel a korábbi 6%-os kölcsön konvertálásának lehetőségével valóban jelentős segítség volt a társulatok anyagi helyzetének megerősítése, terheinek csökkentése terén.)

A társulatok anyagi helyzetének rendezésében fontos szerephez jutott az ún. műszaki ártérfejlesztés, valamint az adóvisszatérítés is. A műszaki ártérfejlesztés: a nyilvántartott ártér határának kiterjesztése, az árvédelmi töltések között megemelkedett maximális árvízszint kivetítésével — új területek bevonását tette lehetővé a társulati terhek viselésébe (1881 .XIII. te.)* Az ún. adóvisszatérítés rendszere pedig azzal az indokolással, hogy az ármentesítés (15 év után) az adó növelését biztosította, a kimutatott befektetések arányában jelentős összegek visszafizetését tette lehetővé a társulatok számára. Ez az adminisztráció fenntartási költségeinek fedezésén túl, sok

* Az ártcrfejlesztés az érintettek egy részének érthető ellenérzését váltotta ki, amit később a társulatok munkájának a belvízrendezésre való kiterjesztése enyhített, mert újabb területeket tett érdekeltté a vízrendezésben és a társulati terhek viselésében.

esetben a munkálatokban is segítséget jelentett (1884-től).

A töltések újjáépítése és a töltésszelvé- nyek fejlesztése mellett új töltések építésére is sor került. Ennek méreteit a tisza- völgyi társulatok töltései hosszának fejlődéséről készült alábbi kimutatás jellemzi:

1850 1860 1870 1880 1890

776,3 1787,6 2410,5 2729,2 3134,0 km

Az új töltések közül az 1880-ban épült szegedi körtöltés, valamint a tiszadob—ra- kamazi 1888—89-ben készült 30 km-es bal parti töltés érdemel említést.

Az utóbbi — és más hasonló töltések — építésére akkor került sor, amikor az 1888-as árvíz a Tokaj—Tiszalök közötti magas partokon is átömlött, s az Alsószabolcsi Társulat árterén 151 000, a Heves—Szolnok— Jászvidéki Társulat árterén pedig 70 000 kát. hold területet borított el.

A töltések fejlesztésénél az 1876. évi és az 1879. évi nagyvízszintet tekintették irányadónak a 4 m-es korona- és ugyancsak 4 m-es padkaszélességgel, 1:3 ill. 1 -.2 oldallejtővel, és a maximális árvízszint feletti 1 m-es magassággal. Az előírásokat az 1888-as nagy árvíz maximuma alapján ismét módosították, s az újonnan megállapított töltésméreteket, mint szabványmérete- ket, valamennyi társulat számára kötelezővé tették. Az új előírás a gátak korona- szélességét a folyó mentén lefelé 4 m-ről fokozatosan 6 m-re növelte, Szolnok alatt pedig a legmagasabb árvízszint feletti 1,5 méteres magasságot írta elő. A magas töltések biztonságának növelésére előírt padkát a mértékadó árvízszint alatti 1,5 magasságra kellett emelni. Az előírásoknak megfelelően utóbb — a korábbiakat meghaladó 1895-ös és 1919-es árvizek után — újabb és újabb töltésmagasítást kellett végrehajtani.

Költséges munkálatokat tett szükségessé a szakértői vélemények alapján felismert hibák kijavítása: a töltésvonalozás helyesbítése is. A töltésáthelyezéseket az 1881. és 1887. évi rendelkezésekben előírt minimális hullámtéri szélesség tekintetbevételével 1890-től kezdve hajtották végre.

A végzett munka hatása természetesen csak később érvényesült, s a gátszakadások száma még az 1880-as években is jelentős volt. A gátszakadások és árvizek okozta károk továbbra is napirenden tartották a Tiszá-szabályozás kérdését. (Az 1850—1890 közti négy évtizedben a Tisza mentén ösz- szesen 456 gátszakadást jegyeztek fel. A legtöbb gátszakadás az Arad vármegyei Ármentesítő Társulat területén volt: 106; utána a Temes—Begavölgyi Társulat következett 79 gátszakadással.)

121