Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)

1. Biológiai alapismeretek - 1.1 Kiss István: A halak testfelépítése és biológiája

következtéhez az előbbiekben felsorolt környezeti tényezőkön túl az ikra lerakásához megfelelő szubsztrátumra és az intraspecifíkus tényezők összhangjára van szükség. A szaporodás ciklikus folyamata bonyolult neuroendokrin szabályozás alatt áll. Az ívás történhet párban (süllő, harcsa) vagy csoportosan (pontyfélék). A párválasztást vagy az ívást rendszerint fajra jellemző viselkedésformák sorozata vezeti be, illetve időzíti az ivartermékek leadását. A petesejt petefészekből való kiszabadulásának folyamata az ovuláció. A tüsző felrepedésének folyamata, a petesejt kilökődése neurohor- monális szabályozás alatt áll. A lerakott ikrák száma a csoportosan ívó és az ikrát, ivadékot nem őrző fajoknál általában igen nagy.

A halak különböző szaporodási, utódgondozási stratégiát mutatnak, amelyek sikeressége az utódok számában és életképességében mérhető le.

A hazai halfajok többsége ivadékát nem gondozza. Ezek közé tartoznak azok, amelyek el sem rejtik petéiket. A pelagofíl fajok (például a garda) vízbe lerakott petéi lebegnek. A menyhal és a kecsege a lito-pelagofil fajok közé tartozik, mert kezdetben ragadós ikráikat a köves aljzatra tapasztják, de azok hamarosan lebegni kezdenek, illetve a kikelt ivadék aktívan úszik. A litofil fajok köves, kavicsos aljzatra helyezik ikrájukat, lárváik a kelés utáni időszakban rejtőzködnek. Ez jellemző a fejes domolykóra, a fürge csellére, a balinra, a sujtásos és az állas küszre, a bagoly- és a szilvaorrú keszegre, a vésettajkú paducra, a mámafajokra, a széles és a selymes durbincsra. A fito-litofil fajok nemcsak víz alatti növényekre, hanem egyéb tárgyakra, aljzatra rakhatják ragadós petéiket, és a kikelő lárvák kezdetben rögzítik magukat a tárgyakon. Ebbe a szaporodási típusba tartozik a bodorka, a gyöngyös koncér, a nyúldomolykó és a jász, a vaskos csabak, a szélhajtó küsz, a dévér- és a laposkeszeg, a vágódurbincs és a kősüllő. A fitofil fajok erősen ragadós ikráikat mindig vízben alámerült növényekre helyezik, a frissen kikelt lárva fején ragasztómirigy működik. Tipikus fitofil fajok közé tartozik a csuka, a leánykoncér, a vörösszámyú keszeg, a ka- rikakeszeg, a compó, a kárászfajok, a ponty és valamennyi csíkfajunk. A pszammofil fajok (ingolák és küllőfajok) ragadós ikráikat a homokos aljzatra rakják, a kikelő lárváknak nincsen ragasztómirigyük.

A halak másik csoportja, az úgynevezett ivadékrejtők ugyan nem ivadékgondozók, de petéi és a kikelő lárvák számára védelmet biztosító helyet választanak az ívás során. Az ivadékot elrejtő litofil fajok, mint például a bucók, a pisztrángok, a pataki szaibling, a pénzes pér, a dunai galóca megtermékenyített petéiket védett helyen, a folyók kavicsos ágyában készített gödörben hagyják. A rejtőzködő lárvának nagyméretű szikzacskója van. Speciális módját választotta a szivárványos ökle a peték védelmének, mivel tojócsöve segítségével kagylók köpenyüregébe helyezi el azokat (ostracofil típus).

Az ivadékörző halfajok egy része aljzatot választ petéinek lerakásához, míg mások fészket készítenek. A kínai razbóra igen erősen ragadós ikráit füzérben rakja le a kövekre (litofil típus). A fitofil aljzatválasztó ivadékörzők (lápi póc, kurta baing, lesőharcsa, pisztrángsügér, csapósügér) ragadós petéiket alámerült növényekre rakják, a kikelő lárváknak ragasztómirigyük nincsen. A fészket készítő adrianofil fajok fészküket főleg növényi részekből - veseváladékuk segítségével - ragasztják össze, mint például a tüskés pikó. A fitofil fogassüllő ragadós ikráit vízbe merült, letisztított gyökerekből, ágakból, más növényi részekből álló fészekbe helyezi. A psammofil fa47