Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
2. Tenyésztési alapok - 2.4 A hazánkban tenyésztett halfajok
A 4-5 cm-es ivadékot a műtárgyba illeszkedő speciális csapdában fogják meg a kora hajnali órákban, és haladéktalanul a továbbnevelés helyére szállítják. Az előnevelt süllőt szeméthal-ivadékban gazdag tógazdaságok és természetes vizek, víztározók népesítésére használják. A harcsa tógazdasági tenyésztése és szaporítása A közép-európai álló- és folyóvizek jellegzetes nagytestű ragadozóhala a harcsa (Silurus glanis L.). Gyorsan növő, ízletes, szálkátlan húsú hal. A néhány éves, fiatal példányok húsának fehérjetartalma magas (15—19%), zsírtartalma mérsékelt (3-5%). Az öreg példányok húsának élvezeti értéke csökken, mert rendszerint zsírosabb és kissé rágós. A harcsa hőmérséklet- és oxigénigénye a pontyéhoz hasonló, ezért a pontyos tógazdaságoknak egyik legértékesebb ragadozóhala. Jól szállítható és nem érzékeny a tógazdasági műveletekre (válogatás, szákolás, szállítás stb.). Táplálkozását illetően a szeméthalakon, az elpusztult és beteg haszonhalakon kívül elfogyasztja a vízbe került kisebb állati hullákat, rovarokat, azok lárváit, azonkívül békát, ebihalat, piócát, kisebb vízi emlősöket és madarakat stb. Táplálékában nem válogatós, előnyben részesíti a könnyen, kevés mozgással megszerezhető zsákmányt. Régebben úgy tartották, hogy pontytermelő tavakban a pontyállomány állandó riasztásával csökkenti a pontyok húsának zsírosságát. Előnye még az is, hogy ez az egyetlen olyan ragadozó hal, amelynek fiatal egyedei együtt nevelhetők a békés halak ivadékaival, anélkül, hogy azokat jelentős mértékben pusztítaná. Szaporítási módszerek A harcsa szaporítása tógazdasági körülmények között már az 1920-as években megkezdődött. Ma a tógazdaságokban többféle, különböző intenzitású harcsaszaporítási módszert alkalmaznak. A természetszerű szaporítási módszerrel a haltenyésztő tógazdasági viszonyok között lemásolja a harcsa természetes ívási környezetét. A hatékonyabb, tömeges ivadék-előállításra alkalmas keltetőházi módszerben a harcsa ovulációját is hipofizálással váltják ki. Természetszerű szaporítás A legrégibb és legegyszerűbb természetszerű szaporítási módszer szerint az ívatásra előkészített harcsákat május végén 1:1 ivararányban olyan kis telelőkbe teszik ki, ahová előzőleg a párokkal azonos számban, három karóból készített harcsafészkeket helyeztek el. A sátor alakú favázra fűzgyökér csomókat vagy fenyőágakat kötöznek, amelyekre az ikra ívás közben felragad. Az ívató tavon minimális vízátfolyás szükséges. A víz hőmérsékletétől (20-22 °C), valamint az anyák érettségétől függően, a harcsapárok ezekben a tavakban néhány napon belül a fészkekre ívnak. Az ikrával borított fészket kizárólag az ívást követő napon szabad szállítani: később az ikrahéj nagyon szakadékonnyá válik és szállítás közben az embrió kiszakad az ikraburokból. 324
