Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
2. Tenyésztési alapok - 2.4 A hazánkban tenyésztett halfajok
A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy ezek után egy takarmányanalízis elvégzésével és a lelkiismeretesen elvégzett próbahalászatok segítségével nyert adatokból legfontosabb halfajunk, a ponty energia alapú takarmányozása, ha nem is könnyedén, de némi számolással mérnöki, sőt tudományos pontossággal tervezhető és folyamatosan korrigálható a tenyészszezon során. Hogy ez nem így van, annak az az egyszerű oka, hogy a halastavakban alkalmazott kiegészítő takarmányozáskor a gazdaságossági és élettani okok miatt egyaránt meghatározó jelentőségű természetes táplálék mennyiségéről és minőségéről a leggondosabb mintavételezéssel és analízissel sem tudunk olyan pontos képet kapni, mint az etetett takarmányról. A viz hőmérsékletének folyamatos figyelembe vétele viszonylag kisebb gondot okoz, de természetesen azzal is számolnunk kell. A legtöbb tenyésztett halfaj fehérjeigénye viszonylag szűk határok között - 35—45% nyersfehérje - változik. A fehérjeigény függ az életkortól is: a fiatal hal több fehérjét igényel a táplálékában, mint az idősebb. A táplálék energia- és fehérjetartalmának természetesen egyensúlyban kell lennie a halaknál is. A relatív energiahiány a fehérjék energiacélú felhasználásához vezet, a túl sok energiahordozó nagy mennyiségű zsírdepó kialakulását okozza. Az emészthető fehérje-emészthető energia aránya 340-490 mg/kJ között változik a legtöbb tenyésztett halfajnál. Ez lényegesen nagyobb, mint a sertés vagy a baromfi 170-250 mg/kJ-os igénye, a halak fehérjehasznosításának hatásfoka mégsem rosszabb a melegvérű állatokénál, mert a fenntartó energiahányaduk és a kiválasztás energiaigénye kisebb. A fehérje hasznosulása annak aminosav-összetéte- létől, biológiai értékétől is függ, ezért az állati eredetű fehérjék olcsóbb növényi eredetűvel történő kiváltásának fajonként más és más határa van. Az esszenciális amino- savak iránti igény tekintetében is jelentős a halfajok közötti különbség. A felvett és megemésztett fehérje a hal szervezetében növekedésre, szövetregenerációra és energiatermelésre fordítódik. A gazdaságos halhústermelés szempontjából arra kell törekedni, hogy minél kevesebb fehérje szolgáljon energiaforrásul, az energiaigényt igyekezzünk olcsóbb zsírokkal, illetve elsősorban szénhidrátokkal kielégíteni. A ragadozó halfajok szénhidrátemésztése korlátozott, a mindenevőké jelentősebb, amit a tápreceptúrák összeállításánál figyelembe kell venni. A zsírok nemcsak energiát szolgáltatnak, szerepük a biomembránok működése és a zsírban oldódó vitaminok raktározása szempontjából is jelentős. Az esszenciális zsírsavak — édesvízi halak esetében elsősorban a linolsav és a linolénsav - nélkülözhetetlenek a halak normális növekedéséhez és fejlődéséhez. A haltápok zsírtartalma általában nem haladja meg a 20%-ot, de a zsír aránya függ annak minőségétől, valamint a táp összes fehérje- és energiatartalmától is. A nagy zsírtartalmú tápoknál fokozott az avasodás veszélye, ami ellen antioxidánsokat kell alkalmazni. A halak ásványanyag-igényét nehéz meghatározni, mert egyes ionokat a kopoltyún és a bőrön át közvetlenül a vízből is képesek felvenni. A foszfor viszont jól értékesül a bél- csatornán keresztül. Mikroelemekből általában olyan kicsi a szükséglet, hogy nagyon nehéz olyan kísérleti feltételeket teremteni, ahol a hiánytünetek vizsgálhatók. A legfontosabb gazdasági halfajok (lazacfélék, pisztráng, csatomaharcsa, angolna, ponty) vitaminszükségletét pontosan meghatározták. Az intenzív rendszerekben alkalmazott komplett tápok ezeket - a mikroelemekhez hasonlóan - premix formájában tartalmazzák. A ponty kiegészítő takarmányozása esetén a halastavi termelésben a takarmány (abrak) fehérjéinek biológiai értékével, esszenciális amino- és zsírsavtartalmával, ás280
