György István (szerk.): Vízügyi létesítmények kézikönyve (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1974)
I. Alapok
4. VÍZÉPÍTÉSI BIOTECHNIKA A VÍZÉPÍTÉSI BIOTECHNIKA FOGALMA, JELENTŐSÉGE Az emberiség létszámának nagyarányú növekedésével, természeti környezete, létfontosságú biológiai javainak növekvő technikai igénybevételével, terhelésével, a zöldfelület abszolút és fajlagos csökkenésével, a természetes anyagforgalom zavaraival, veszélyes mértékben romlik az emberi élettér minősége, természetes regenerálódó képessége. Elodázhatatlan és sürgető szükségesség, hogy meglevő ismereteink alapján megállítsuk a romlást, eszközeink céltudatos, előrelátó alkalmazásával természeti környezetünket gazdagítsuk, teherviselő képességét a szükségletet meghaladó mértékben növeljük. Csak így várható anyag- és energiakészletünk fenntartása, gyarapítása. Különösen fontos a zöldfelület növelése, gazdasági és szociálhigiéniai szerepének erősítése. Ezt a célt szolgálja az ez idő szerint legveszélyeztetettebb természetes környezeti tényezőnk — a víz — körzetében az élő szervezeteknek elsődlegesen építésműszaki célokra alkalmazása; ez a vízépítési biotechnika. Lehetőségeink és gyakorlatunk ezen a téren az élő szervezeteknek mindazon teljesítményén alapszik, amelyeket azok belső, öröklött alakító-formáló erejükkel fejtenek ki. Ez az erő elsősorban létük fenntartására, fejlesztésére és védelmére szolgál ugyan, de a fajfenntartás, neinesedós, az élő rendszerek továbbfejlesztésének hatalmas természeti erői nagyon sokoldalúan és hatékonyan segíthetik elő vízháztartás-szabályozási és a vele kapcsolatos vízépítési feladataink jelentős részét is. Ezért nélkülözhetetlen ezirányú ismereteink gyarapítása, a már ismert vízépítési biotechnikai módszerek kiterjedt alkalmazása, továbbfejlesztése. NÖVÉNYEK ÉS NÖVÉNYTÁRSULÁSOK, MINT INDIKÁTOROK A víz körforgásának — a hidrológiai ciklusnak — a jelenségei általában térbeli, nagytérségi jellegűek. Az emberi beavatkozás hatását a ciklus jelenségeire sokszorosan meghaladják — még a legintenzívebb vízgazdálkodást folytató ipari államokban is — azoknak a természeti tényezőknek a hatása, amelyet a talaj és a növényzet képvisel. A vízháztartás szabályozásának — amire a vízépítés végső sorban irányul — e két tényező által képviselt hatalmas kapacitására a lehető legnagyobb mértékben építenie, azokat mind területi, mind vonalas létesítményeinél optimálisan hasznosítania kell. Ennek alapfeltétele, hogy mindkét tényezőt kellő mértékben ismerje a vízépítő, ne csak fizikai, hanem kémiai vonatkozásban is. A talaj olyan sajátos közeg — anyag és élettér —, amelyben rendkívül nagy számú élő szervezet, elsősorban mikroorganizmus ól. Ezek a folyamatok nagy változatosságuk révén dinamikus egyensúlyi állapotot tartanak fenn. Az egészséges talajt szilárd, folyékony és gáznemű összetevők alkotják: 1. Ásványi anyagok, a mechanikai és kémiai bomlás mértékétől függően, változó szemcsenagysággal. 2. Növényi és állati maradványok. Lebomlásuk előtt a talaj szervesanyag-tartalmát, nagymérvű lebomlásuk és átalakulásuk után pedig az ún. humifikált anyagokat szolgáltatják. 3. Élő rendszerek. Ide tartoznak a növényvilág mikroszkopikus szervezetei — algák, gombák, sugárgombák, baktériumok és az őket pusztító vírusok, az ún. bakteriofágok —, a magasabb rendű növények gyökerei; a talajlakó állatok — állati véglények, földigiliszták, rovarok és rágcsáló emlősök. 4. Víz, változó töménységű szervetlen sótartalommal és bizonyos szerves vegyületekkel. 5. Oázok. Tulajdonképpen talajlevegő, változó C02, 02, N és egyéb gázokkal. s* 115