Garami Tibor - Gőbel József - Párnay Zoltán: Budapest csatornázása. Pest város 1847. évi csatornázási szabályrendeletének 125 éves évfordulójára (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1972)
III. A csatornamű (A szennyvíztisztítás)
A városiasodás folyamata a múlt században igen erőteljes lendületet vett. Európában milliós városok alakultak, Pest lakossága — az évszázad első hét évtizede alatt — több mint négyszeresére nőtt. A nagy laksürűségű települések szennyvizének helyi elszikkasztása csődöt mondott. Európa-szerte megindult a városok csatornázása. Az összegyűjtött szennyvizet valamely közeli vízfolyásba vezették. A felszíni vizek elszennyeződésének már ebben az időben is igyekeztek korlátot szabni. A folyók szennyvízzel való terhelhetőségének határát — az angol előírás szerinti — „hígítási érték” alapján szabályozták. A vízfolyásba bevezethető nyers szennyvíz mennyisége nem lehetett nagyobb, mint a folyó átlagos hozamának ötszázad része; ha ennél több, a szennyvizet tisztítani kellett. Általános elv volt még az is, hogy a szennyvizet a város alatt kell a befogadóba bevezetni. A „hígítási érték” használata azon a gyakorlati megfigyelésen alapult, hogy az akkor még főleg háztartási eredetű szennyező anyagok a vízfolyásban természetes úton, viszonylag gyorsan lebomlanak, és bizonyos távolságon túl a folyó vizében ki sem mutathatók. Századunkban a házi, de különösen az ipari eredetű szennyvizek mennyiségének növekedése az élővizek riasztó elszennyeződését eredményezte. A hasznosítható édesvízkészletek és az igények szembeállítása világszerte azt követelte, hogy a vízzel való rablógazdálkodásnak véget kell vetni és a készletek tisztaságára fokozott figyelmet kell fordítani. Országos érvényű rendelkezések jelentek meg, államközi szerződéseket kötöttek a vizek további elszennyeződésének meg1. A szennyvizek tisztítása a fővárosban akadályozására, illetve szennyezettségük csökkentésére, amennyire a civilizációs folyamat ezt egyáltalában lehetővé teszi. Budapesten első ízben az angyalföldi szivattyútelep vízgyűjtőterületén tervezett vízimunkálatokat engedélyező véghatározatában kötötte ki a főváros, hogy a szárazidei és a kétszeres hígítás alatti szennyvizet tisztítani kell (36 413/1940.—II.ü.o.). Korábban minden általános csatornázási tervnek egyik alapelve az volt, hogy a szennyvizeket a város alatt kell a Dunába bevezetni. A Hungária és Róbert Károly körúton kívüli városrészek csatornázásánál azonban ennek az alapvető követelménynek teljesítéséről le kellett mondani. Éppen a már említett, Farkas Árpád-féle tervezetből tűnt ki, hogy az újonnan bekapcsolandó terület vizeinek délre, a központi (ferencvárosi) szivattyútelepre való vitele csak a főváros elviselhetetlen pénzügyi megterhelése árán valósítható meg, és ezért keresztülvihetetlen. Ez volt az oka annak, hogy a vízjogi engedélyben a főváros előírta a szennyvizek tisztítását az angyalföldi telepen. A tisztítótelep műtárgyainak építése a második világháború végén félbeszakadt. A felszabadulás után több kísérlet történt az építés újbóli megindítására. 1948-ban tervpályázatot hirdettünk a mechanikai tisztítás és iszapkezelés megoldására. A beérkezett 13 terv közül a megosztott első díjat nyert két pályamunka alapján — még abban az évben — megbízást adtunk a további kidolgozásra. A terv leszállítása után, hitel hiánya miatt, a további munkát le kellett állítanunk. A minisztertanács 1954-ben hozott határozata értelmében a tervezést ismét megindítottuk, most már azzal a feltétellel, hogy a telepen a biológiai tisztítást is meg kell oldani. A beruházás előkészítése azonban 135
