Fekete András - Szolnoky Csaba: Vízépítés (Tankönyvkiadó, Budapest, 1979)
4. A vízmosások rendezése
4.0 3£ 3.0 2,5 2,0 1,5 1,0 OS A vizláda és utófenék együttes hosszát a vízszintes hajítás számításából kiindulva a következő egyszerű összefüggésből lehet számítani: L = 3 Hj Cm] A vizláda hosszának és mélységének meghatározása az átbukási- és a gáttestmagasság függvényében a 4—19. ábra segítségével történhet, amely több megépült gát méreteinek egyeztetése alapján készült. Igen lényeges kérdés a gátak helyes kiosztásának megáiíapitása. Alapelvnek tekinthető, hogy a vízmosás fejének megkötésére szolgáló gát (vagy surrantó) után következő legalsó gátat az egyensúlyban levő szakasz felső végénél kell elhelyezni. A katlan fennmaradó részébe kerülnek a közbenső gátak. A gátak egymástóli távolsága gazdaságossági kérdés, ennek azonban határt szab az a körülmény, hogy a feliszapolódott gátudvar fenékesése (1%) olyan legyen, hogy sem feliszapolódás, sem további kimélyülés ne kö- vetkezhessék be. A kiosztáshoz tehát a katlan várható feliszapolódás mértékadó esésének ismerete szükséges. A mértékadó esés meghatározása többféle módszerrel történhet. A legmegbízhatóbb módszer az, ha a vízmosásban azokat a helyeket keressük ki, ahol a meder egyensúlyban van (pl. a torok szakasz) és ezeket az eséseket alkalmazzuk a gátak kiosztásánál (4-^20. ábra). Főleg közelítésként, vagy összehasonlító vizsgálatok készítésénél kiindulhatunk a határsebességekből is. Kavicsos talajban a felső határsebességek és a gátak közötti fenékesések a következők lehetnek: 90 4—18. ábra
