Fejér László - Marczell Ferenc: Kolossváry Ödön (1857-1921) kultúrmérnök, a hazai öntözések ügyének egyik úttörője (Budapest, 2003)
A hazai öntözések ügyének fejlődése - Az öntözések eredménytelenségének okai
épült, s néhány év múlva abbamaradt öntözések technikai tapasztalataira hasznosítani. A gondokat növelte, hogy az öntözővíz szolgáltatására kiszemelt kisebb vízfolyásokkal kapcsolatban az 1890-es években még nem álltak rendelkezésre a vízkészletre vonatkozó adatok (a rendszeres vízállásmérés csak a nagyobb folyókon történt), így azután a tervezéskor a mérnök csak az érintett birtokos bemondása alapján kalkulálhatta a vízhozamot. Ebből azután problémák is adódtak. Például hozza fel a Zagyvára telepített vízhasználatok esetét. A folyó vízhozamára alapozva 1884-1885-ben a Karsay-uradalom öntözéseket léte- síttetett, majd nem sokkal később megépült Hatvanban és Selypen is a cukorgyár. Mivel a tervezések és a beüzemelések az 1890-es évek elejére is kiterjedő nedvesebb években történtek, csak utóbb derült ki, hogy szárazabb nyarak idején nincs elegendő víz a folyóban. Az öntözéseket ekkor megszüntették, a cukorgyárak pedig költséges pótberuházásokra kényszerültek, hogy a termeléshez elegendő vízhez jussanak. Az öntözések kivitelezésekor is történtek hibák. A költségek leszorítása érdekében a zsilipeket, áteresztőket sok esetben a birtokosok házilagosan építették ki, nem egyszer fából készítve azokat. A szükséges karbantartás elmaradása miatt ezek gyakran tönkrementek. Később már alapfeltétel volt, hogy a művek betonból és vasból épüljenek. Az öntözések elterjesztésével kapcsolatos gondokat növelte, hogy az öntözési törvény ugyan senkit sem kötelezett öntözésre, de aki belevágott, az 50 évig nem léphetett ki a társulatból. Ez eleve kizárta a kisbirtokosokat, mert közülük senki sem merte vállalni, hogy a bizonytalan árú öntözővíz és ismeretlen kimenetű öntözőgazdálkodás költségeit ilyen hosszú időre fizesse. Ezért aztán már az első öntöző-mintatelep berendezésénél is a községi-, ill. a közép- és nagybirtokokon alkalmazható eljárások kipróbálására jutott a nagyobb figyelem. Ami az öntözéses gazdálkodás rentabilitását illeti, az addigi tapasztalatok azt mutatták, hogy nem lehet akkora többletnyereséget elérni, ami kifizetődővé teszi az öntözést. Az öntözési törvény eredménytelenségét látva az Országos Vízépítési Igazgatóság kezdeményezésére a kultúrmérnöki hivatalok 1906-ban összeállították a hazai öntözések statisztikáját, aminek alapján gr. Serényi Béla földmívelésügyi miniszter 1910-ben rendeletet adott ki. A törvény ugyanis az állami költségvetésbe illesztve évi 300 000 koronás keretet állapított meg az öntöző társulatok csatornaépítési munkálataihoz történő állami támogatásra. Tekintettel azonban a csekély érdeklődésre, ezek az összegek részben felhasználatlanul bennragadtak a költségvetésben. A rendelet ezek felszabadítására tett kísérletet oly módon, hogy a régi öntözések felújítására a tulajdonos teljes összegű államsegélyt kapott, míg az új öntözések létesítéséhez 50 %-ig terjedő támogatást kaphattak az igénylők. Ezzel a megoldással a nem társulati öntözéseket is segíteni kívánta a kormányzat. Az újabb akció nyomán az öntözések ügye némileg elmozdult a holtpontról, de a várt eredmény ezúttal is elmaradt1. 1 Trümmer Árpád: Öntözéseink múltja és jelene. In.: Az öntözésről. Bp., 1931. 36.p. 50
