Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

kitevő évi összes költségelőirányzatából mindössze 2 millió pengő volt csak hasznos beruházásokra fordítható. (FEKETE, 1942) Amikor azután az 1940-es csapadékos évek beköszöntöttek, a társulatok szinte teljesen készületlenül álltak a rájuk zúduló nehézségek előtt. A kormányzat és a törvényhozés belátta nehéz helyzetüket, és az 1940. tavaszi árvédekezéshez félmillió pengő, a védmüvek helyreállításához pedig 1,25 millió pengő támogatást adott. Ez utóbbiban azonban nem volt sok köszönet. A pénzhez a társulatok csak késő ősszel jutottak hozzá, amikor egyrészt az anyag- és munkaárak már feljebb kúsztak, s a korán beállt fagy a földmunkák költségét alaposan megemelte. Az említett "nedves" esztendők egy sor újabb tapasztalattal gazdagították az állami és társulati vízügyi szolgálatot. Mivel nemcsak az egyes birtokosok szenvedték el a vízkárokat, de - a védekezés tetemes költségei miatt - a társulatok is anyagi lehetőségeik határára kerültek, bizonyos politikai és gazdasági körökben ismét felmerült a társulatok államosításának ügye. Már TELEKI Pál miniszterelnöksége alatt is szóbakerült az államosítás, de ennek valószínűleg a legnagyobb akadályát az képezte, hogy a társulatok nagy összegű kölcsönökkel tartoztak az államnak, s egy államosítással ezek viszszafizetéséről a kincstárnak egyszer s mindenkorra le kellett volna mondania. Persze más, a távolabbi jövővel számot vető meggondolások is meghúzódhattak az államosítási döntés elmaradása mögött. Ha az állam deklarálja, hogy letérvén az addig széleskörűen alkalmazott vízjogi törvényi alapról - a jövőben a vízkárok elleni védekezés állami feladat, akkor minden adófizető polgára joggal elvárhatja, hogy védve legyen az árvízkiöntések és belvízkárok ellen, akár a Tisza mentén lakik, akár valamilyen kis patak partján van a földje. Az államosítás ráadásul szükségszerűen ki kell terjessze valamennyi adófizetőre (illetve azok ingatlanaira) az egyenlő biztonság elvét, amely országos viszonylatban áthidalhatatlan műszaki nehézségeket és beláthatatlan anyagi terhet jelenthet az államnak. A fenti megfontolások ellenére az ilyen irányba húzó törekvések - bizonyos körök számára - természetesek voltak, hiszen egyes birtokosok titokban azt remélték, hogy ily módon megszabadulhatnak a számukra terhes ártéri járuléktól. Némileg érthető is volt álláspontjuk, hiszen egy számítás szerint az addig eltelt közel száz év alatt az ártérbe eső földek gazdái átlagosan minden 21. esztendőben az ártéri járulék felhalmozott összegével újból és