Fejér László: A vízitársulatok 200 éve (Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége, Budapest, 2010)
Tartalomjegyzék
volt. A XIX. század első felének fő vízgazdálkodási problémája azonban a Tisza szabályozatlansága volt. Az 1830-as tiszai árvíz a rendezést tovább sürgette, de a szabályozási terveket további árvizek után a gr. Széchenyi István által támogatott Vásárhelyi Pál készítette el. A Tisza szabályozása, ami gyakorlatilag a századforduló időszakára készült el, társulati úton, az árvízmentesítő társulatokkal valósult meg. De a társulatok jeleskedtek a kiegyezés és az első világháború közötti időszak vízgazdálkodásában is: jelentős belvízrendezési, lecsapolási és öntözési művek születtek ekkor vízitársulati kivitelezésben. Ez az időszak a társulatok „aranykora" volt, Józsa László műszaki tanácsos 1902-ben megjelent műve szerint 1901-ben 115 társulat működött Magyarországon. Az első világháborút követő területelcsatolások a vízrendszereket, de a vízitársulatokat is szétszakították. Felértékelődtek a Csonka-Magyarországon maradt területek, ezek vízgazdálkodási problémáinak megoldása érdekében a Duna vízgyűjtőjén is megerősödtek a társulatok, és előtérbe került az öntözés ügye is. A belvízelvezetés gyengeségeire az 1940-42-es évek katasztrofális belvizei hívták fel a figyelmet, de a szükséges fejlesztésekre már nem volt lehetőség. „Közbeszólt" a második világháború, majd 1948-ban a vízitársulatok államosítása. A magyar történelem legsötétebb időszakai közé sorolt ötvenes évek tehát vízitársulatok nélkül, állami központosítással, a helyi vízgazdálkodási problémáknak is központi irányítással történő megoldásával teltek. És ezekben, a demokratikusnak éppen nem nevezhető években mégis világossá vált: a vízgazdálkodási problémák jelentős részét helyi szervezetek, társulatok nélkül nem lehet kezelni, megoldani. Az élet tehát kikényszerítette a vízitársulatok újraalakítását, amire 1957 őszétől sor is került. A napjainkban az újraalakulástól számított ötvenéves társulatok viszontagságai azonban nem múltak el. A rendszerváltásig a vízügyi igazgatóságok „kisöccseiként" még fejlődésükről is be lehetett számolni: bővültek a közcélú művek, részt vettek a meliorációban, öntözővízzel látták el a gazdaságokat. A rend12 szerváltásnak a társulatok is vesztesei: elvesztették korábbi érdekelti körüket, a termelőszövetkezeteket és állami gazdaságokat és a milliós nagyságrendű új tulajdonosnak nem csak hogy a megtalálása volt nehéz (a földügyi adminisztráció lassúsága miatt), de az új tulajdonosok sem tudnak mit kezdeni a vízitársulatokkal: nem volt lehetőségük működésük megismerésére, gyakran csaka fizetési kényszert látják, azelvégzett munkát nem. A vízitársulati gazdálkodás is nehezebbé vált, a leértékelődött, eltűnt állami finanszírozás csak nagy bajok, jelentős belvizek esetén növekszik meg hosszabb, rövidebb időszakokra, a fejlesztésekre, felújításokra pedig az ország ELI tagsága óta csak Uniós alapokból, pályázati úton lehet forrást szerezni. Ez a könyv részleteiben mutatja be a magyar vízitársulatok 200 éves történetét és benne az érdekképviseletek történetét is 1846-tól. A társulatok története nem kis részben a magyar víz- gazdálkodás története is, hiszen a vízitársulatoktól ma már elszakadt ágazatokban, a folyószabályozás, az ármentesítésben, a víziközművek építésében is jelentős eredményeket értek el a vízitársulatok, nem beszélve a területi vízgazdálkodásról, a belvízkár- és helyi vízkár-elhárításról, a vízrendezésről, a meliorációról, a talajvédelemről és a mezőgazdasági vízhasznosításról. Ajánlom tehát mindenkinek a figyelmébe a vízitársulatok 200 éves történetének összefoglalóját, aki a magyar vízgazdálkodásról, a vízitársulati tevékenységről többet akar megtudni és napjaink vízitársulatainak gyökereiről nem csak sztereotípiákban akar gondolkodni. Budapest, 2010. május Domokos László a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetségének elnöke
