Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A vízügyek államosítása, a szocialista korszak vízgazdálkodása
1972 1 972. március A Kapos-Sió-Sárvíz vízrendszeren kialakult árhullám helyenként elöntötte a folyók árterét. A Sión 7, a Sárvízen pedig 14 gátszakadás történt. május 8. A vízügyi szervek két mintaterületre - a Duna magyarországi felső szakaszára, valamint a Sajó völgyére - kidolgozták a vízminőség-szabályozás programját (HUN/PIP 001 Project), amelynek végrehajtását az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1972-től öt éven át összesen 1 millió dollárral támogatta. A megvalósításért felelős Projekt Irodavezetője Szebellédy Lászlónévolt. május 1 6. Románia és Jugoszlávia közös beruházásában elkészült a Vaskapu vízerőmű. július 23. f Csajághy Gábor (Budapest) vegyészmérnök, kandidátus, 1943-tól 1970-ig a Földtani Intézet vegyi laboratóriumának vezetője, a hazai gyógyvizek és gyógyiszapok vízkémiai elemzője. (* Balatonfüred, 1903- június 18.) július 23-26. A század addigi legnagyobb árhulláma vonult le a Dráván. Barcsnál a tetőző vízállás 618 cm volt. Drávasztára községet csak nyúl- gátakkal és a töltéskorona emelésével lehetett megvédeni az elöntéstől. A Murán és a Dráván levonuló katasztrofális árv íz elleni védekezéshez Magyarország segítséget nyújtott Jugoszláviának, amelynek keretében védekezési anyagokat szállított át és 20 könnyűbúvárt küldött a veszélyeztetett töltésekhez. 1972. Az OVH kiadásában és a VIZDOK gondozásában új szakkönyvsorozat indult „Vízügyi Hidrobiológia” címmel. A sorozat első kötete Felföldy Lajosi kékalgák című munkája volt. Szombathelyen megkezdődött a napi 30 000 m3 teljesítőképességű biológiai szennyvíztisztító építése. Az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Kovács György A szivárgás hidraulikája című munkája, amelyben a szerző a szivárgási elméleteket és az azokkal kapcsolatos matematikai alapvetést foglalta össze. A körösladányi vízlépcső építése Vízigények változása - létesítmények szaporodása a Körösök vidékén A gazdasági fejlődés kezdeti szakaszában, a múlt század második felétől a századfordulóig a Körösök természetes vízkészlete még fedezte az időközben felmerült igényeket. Ebben a korban a megépített műtárgyak (töltések, zsilipek, belvízcsatornák, szivattyú- telepek, stb.) feladata főképpen az volt, hogy a folyók szabályozása után biztosítsák a mocsaras területek le- csapolását, a szükséges vizet pedig szabályozott vízszintek tartása mellett szabad folyással (gravitációsan) juttassák el a használókhoz. Ennek megfelelően épültek a Körös vidék nagyobb műtárgyai, a gyulai és a bökényi duzzasztók, majd a negyvenes évek elején a békésszentandrási vízlépcső. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan növekvő vízigények azonban előbb-utóbb meghaladták a Körösök természetes vízkészletét, s ez az itteni vízgazdálkodási szemléletet alapjaiban változtatta meg. A változást a nagytérségi vízgazdálkodás gondolatának térhódítása jelentette, amelynek értelmében olyan vízrendszerből, amelynek természetes vízkészlete azt lehetővé teszi, át lehet egy másik vízrendszerbe a vizet vezetni az ottani igények fedezésére. Az elv megvalósulásának első példáit a Tiszalöki Vízlépcső és a Keleti-főcsatorna jelentette az 1950-es években. A Keleti-főcsatornába leadott „Tiszavíz”-zel nemcsak a főcsatorna hatásterületén lehetett megoldani az öntözővíz-ellátást, hanem lehetőség nyílt a Körös-völgy vízkészletének szabályozott növelésére is. A Tisza-völgyi vízgazdálkodás fejlődésének következő állomását jelentette az 1973-ban üzembe helyezett Kiskörei Vízlépcső. Jóllehet a tervezett beruházás nem valósult meg maradéktalanul, az eredeti elképzelés az volt, hogy a tavaszi vízbő időszakban feltöltött Kiskörei tározóból a kritikus július-augusztus hónapokban a Nagykunsági-főcsatornán keresztül lehet pótolni a csökkenő Körös-völgyi természetes vízkészleteket. A Körös-völgyi öntözésfejlesztés érdekében pedig a Kettős-Körösön 1969-ben megépült a Békési Vízlépcső, amely a Fekete- és a Fehér-Körös mederben tározható természetes vízkészletének hasznosítását tette lehetővé. A „közmű-olló" története és jelenlegi helyzete Az elmúlt években gyakran került szóba a „közmű-olló” kedvezőtlen alakulása, és az ezredforduló egyik kiemelt országos feladata, a közműves csatornázás nagyobb ütemű gyorsítása. A „közmű-olló” tulajdonképpen egy arányszám, amely településenként (de területenként és országosan is) jelzi a közműves csatornázás és a közműves vízellátás arányát, illetve a csatornázottság lemaradását. A II. világháború utáni Magyarország 58 városa közül csupán 28-nak volt közüzemi ivóvízhálózata és 23-ban működött szennyvízcsatorna. 1948 végére az akkori Országos Vízgazdálkodási Hivatal egy vízellátási és azzal kapcsolatos csatornázási munkatervet készített, ahol az első ütemben, a kor gazdaságpolitikai irányvonalának megfelelően a bányász- és ipari körzetek fejlesztése szerepelt. A KÁDÁR-korszak első 10-12 éve tekinthető a vízellátás-csatornázás gyorsított ütemű fejlesztését mega-
