Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
Ember és természet (Glatz Ferenc)
sziget között feküdt. A közel háromszáz éves együttélés során a magyarok földművelést is folytató csoportjai megismerkedtek a tervszerű vízhasznosításra épülő kertgazdálkodással és a gyümölcstermesztéssel is. A kor gazdasági és politikai viszonyairól perzsa-arab történetírók leírásai tudósítanak, amelyek a magyarságról szóló legrégibb írásos források. A 8. században a magyarok kiszakadtak a kazár birodalomból, és korábbi szállásterületüktől nyugatra, a Dnyeper és a Duna torkolatvidéke közötti területen Etelközbe (a helynév folyőközt jelent) vonultak át, és innen foglalták el a Kárpát-medencét a 9. század végén. A területen száraz volt az éghajlat, viszont a sok bővizű folyó és a termékeny talajfajták miatt elődeink gazdálkodásában valószínűleg előtérbe került a földművelés. A honfoglalás jól szervezett eseménysor volt: a magyarok törzsi-nemzetségi rendben foglalták el új szállásterületeiket. A törzsek vezető részei a nagy folyók, alacsonyabb rangú csoportjaik pedig a mellékfolyók mellett kaptak szállásterületeket. A nagy állatállománynyal rendelkező vezető réteg a legeltetésre alkalmas szárazabb területeket szerezte meg, a földművelők a csapadékosabb dombvidékeket foglalták el. (A két csoport alkatilag is különbözött egymástól, e tényt a honfoglalás-kori temetőkben nyugvók testfelépítésének és betegségeinek elemzésével mutatta ki a kutatás). A Kárpát-medencében a honfoglalást megelőző 8. században szárazzá vált az éghajlat, az Alföld egyes részein kiszáradtak a legelők, elpusztultak az állatok és gyakori lehetett az éhínség. A 9. század kissé nedvesebb volt, az ország nyugati részén nem voltak aszályok, és az Alföldön az ártereken még száraz időben is volt itatásra alkalmas víz. A mellékágakban megmaradó sekély vizekben mindig lehetett halat és rákot fogni. Az új haza változatosabb tájai, nagy kiterjedésű árterei és az etelközinél jobb füvű legelői minden addiginál jobb feltételeket biztosított a félnomád életforma számára. A 10-11. század gazdálkodásában egyre fontosabbá vált a földművelés, és az állattenyésztésben is tért hódítottak azok a módszerek, amelyek végleges letelepedésre sarkallták a magyarságot. A teljes letelepülést feltételező falurendszer azonban csak az Árpád-házi királyok alatt alakult ki, jóllehet az egész évben szabadon élő pásztorok csoportjait még az újkorban is megtalálhatjuk az Alföld egyes részein (Kiskunság, Hortobágy). Az ivóvíz és a középkori Magyarország A magyar honfoglalást követő két évszázad a végleges megtelepedés ideje volt. Itt kell megemlíteni, hogy a honfoglaló magyarság hiedelemvilágában a vizek tisztelete nagyon erősen élt. Szent László királyunk a 11. században a kereszténység elterjesztése érdekében hozott egyik törvénye például így rendelkezett: Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy pedig fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek bűnükért egy ököirel lakóijának... A forrásvíz tisztelete nagyon is érthető volt e vidéken, hiszen már a kora középkorban is számos gyógyerejű forrást ismertek Buda környékén, a Dunántúlon, Erdélyben és a Felvidéken, amelyek a megbecsülést minden más tisztavizű forrás számára is biztosították. A középkori fogalmak szerinti tömegesebb vízigény a városiasodás kezdeteinél érhető tetten. Mindenekelőtt a királyi székhelyek kialakulása és a királyi udvartartás ellátása volt a vízbeszerzés fejlettebb megoldásainak ki- kényszerítője. Ezek a mindenkori uralkodó költségén, elsősorban a királyi vár vízellátását voltak hivatva szolgálni, de az adatok arról is szólnak, hogy időről-időre meg kellett újítani a rendszereket, mert a történelem viszontagságai következtében elhanyagolód- tak és tönkrementek. Középkori kerekes kutat ábrázoló padlócsempe a budai várból 1055-1145 1055. I. András király alapító levele szerint a tihanyi apátságot a „Ba- latin”-ból kiemelkedő „Tichon” területén, az ugyanazon nevű szigeten alapította, amit a körülvevő tó és a régiek keze munkájával készített sáncárok határolt, halászhelyekkel és nádasokkal övezve. A birtokleírásban szerepel a tó révje és a „Fűk” folyó (azaz „Fok”, a mai Sió) átkelőhelye is. 1092. Eg)' Szent László király nevében készült oklevélben részletesen összeírták a ti h anyi apátság birtokait és kiváltságait. Asomogyi birtokterületek határainak leírásakor pontosan meghatározták a vizes helyeket, így a „Fok” folyó (Sió) határvonalat képező szakaszát. (Az oklevélben a Balatont „Balatun ’-naknevezték.) 1095. Kálmán király dekrétuma első könyvének 16. fejezete: a monostoroknak vagy egyházaknak ajándékozott halászó vizek elvételéről rendelkezett, miszerint csak annyit tarthattak meg, amennyi a mindennapi élésre szükséges, a felesleget pedig vissza kellett adják a királynak. E rendelkezés alól kivételt csak a Szt. István által adományozottaknál tett. Kálmán király ábrázolása egy 1 8. századi törvénykönyvben 1145. Regenshurgnál híd épült a Dunán.
