Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A dualista korszak vízügyeinek fejlődése
helyezték a korábban, a vasútépítkezések lázában visszafogottan kezelt víziút-fejlesztés kérdését. A nemzetközi piacokon a gabonaárak látványos esése immár drágává tette a kereskedők számára a vasúti szállítást, s a vasút ugyancsak költségesnek bizonyult más ipari nyersanyagoktovábbításánál is. A víziutak fejlesztése során a fő figyelem a Dunára irányult. Hajózás szempontjából a szabályozott Dunán sok probléma akadt. A hordalék lerakódása, zátonyok képződése, a sodorvonal vándorlása nehezítette a vízjárás egyensúlyban tartását. Különösen nehéz volta helyzeta Felső-Dunán, ahol a hajók csak Győrig tudtak nagyobb uszályokkal eljutni, és megoldatlan volt az al-dunai hajózás kérdése is. Ezen a vidéken a Vásárhelyi-féle szabályozás csak kisebb merülésű hajók számára adott lehetőséget a sziklák közötti átvergődésre, a nagyobb gőzösök és uszályok nem tudtak áruikkal lejutni a Fekete tengerhez. A Vaskapu-csatorna múlt század végi megépítése hatalmas műszaki teljesítmény volt a maga korában. A mű utóéletéhez tartozik, hogy az 1 960-as években jugoszláv és román együttműködésben itt megépített vízlépcsővel tartósan megoldották az Al- Duna sok gondot okozó hajózási problémáit. Azal-dunai munkálatokkal párhuzamosan zajlottá Duna Dévény-Dunaradvány közötti szakaszának középvízi szabályozása. Az itt elvégzett munkák nem jártak maradéktalan sikerrel. Az árvíz- és jéglevonulási viszonyok javultak, a parti erózió csökkent, ugyanakkora 200 centiméteres hajózási mélységet nem sikerült általánosan biztosítani. A Tisza-szabályozás emlékét idéző szoborcsoport az ezredéves kiállítás vízépítészeti pavilonjában Amíg a 1 9. század vízimunkálatai közöttelső helyen a főbb folyók szabályozása szerepelt, addig a századvég tapasztalatai világossá tették, hogy a feladatot nem lehet megoldani a vízgyűjtőterületek rendezése, azaz a kisebb folyók és patakok lefolyási viszonyainak szabályozása nélkül. A vízjogi törvény a vízfolyások (tehát a nem állami gondoskodás alá eső vizek) rendezését elsősorban a parti birtokosok kötelességévé tette, s a nagyobbszabású meder- rendezéshez állami támogatást is kilátásba helyezett. Az említett kisebb folyók (így például a Dunántúlon a Felső-Rába, Répce, Zala, Kapos, Marcal, vady az Alföld peremvidékén a Zagyva, Torna, Sajó, Hernád, stb.) és az egyéb vízfolyások rendezése a törvény megjelenését követő évtizedben kevéssé haladt előre, elsősorban azért, mert a vizek völgyei többnyire keskenyek voltak és így a szabályozási költségek viszonylag kis területre felosztva igen magas értéket értek el, amit az érintettek nem tudtak megfizetni. A kormányzat a helyzetre, valamint az 1913-ban országszerte tapasztalható nagy esőzések következtében jelentkező károkra tekintettel, kénytelen volt a jövőt illetően a szabályozási költségek jelentős részét átvállalni és az állami költségvetésbe beiktatni. A magyar vízügyi szolgálat, amelybe a vízitársulatok valamint az állami folyam- és kultúrmérnöki hivatalok egyaránt beletartoztak, az I. világháború kitöréséig tiszteletreméltó eredményeket tudhatott maga mögött. A Felső-Duna középvízi szabályozása, az al-dunai Vaskapu-csatorna kiépítése, az elfajult tiszai átvágások kijavítása és bővítése, a Dráva, valamint más kisebb folyók szabályozása, a kultúrmérnöki hivatalok vízrendezési és talajjavítási munkái, stb. mind-mind hozzájárultak az ország gazdasági fellendülésének elősegítéséhez, de az elavult, zömmel tőkeszegény mezőgazdaság (a maga idejétmúlt külterjes gazdálkodásával, nagybirtok rendszerével) kevéssé volt képes a megváltozott körülményeket a társadalom javára hasznosítani.
