Fehér Ferenc - Horváth Jenő - Ondruss Lajos: Területi vízrendezés (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986)
5. Dr. Horváth Jenő: A mező- és erdőgazdasági vízrendezés tervezésének agronómiai feladatai
talajba beszivárogni nem tudó víz lefolyását a lejtőn. így ezek az eljárások elősegítik a víznek egy ideig a felszínen való tárolását, lehetőséget adva a talajba jutásra. Lejtős területeken a talajművelést vízszintes vagy közel vízszintes irányban kell végezni. Szántáskor a barázdaszelet felfelé forgatása alapvető követelmény. A felfelé forgatott barázdaszeletek mentén képződött hézagok a csapadékot gyorsan bevezetik a talajba, és a felszíni lefolyás csak akkor indul meg, amikor azok már telítődtek. A barázdaszeletek az lefolyó víz sebességét is lényegesen csökkentik. A vízszintes szántás 20...30%-kal képes több vizet a talajba juttatni, mint a lejtő irányában végzett szántás. Sík vidéki területeken a szántás akkor kedvező, ha a barázda mélységének és szélességének az aránya 1:1,30. Dombvidéki területeken ugyanez az érték akkor kedvező, ha középkötött talajok esetén 10%-os lejtőn kb. 1:1,45, 20%-os lejtőn 1:1,60, 25%-os lejtőn pedig 1:1,70 arányt mutat. Lejtős területeken fontos a mélylazítás is. A mélylazítás hatására növekszik a talajba jutó víz mennyisége és csökken az eróziós veszély. A talajfelszínt hullámosító eljárások egyike az ormosszántás. Az ekék belső két kormánylemezét leszerelve 20...30cm mély, sáncokra emlékeztető hullámok keletkeznek, amelyek jelentős mennyiségű vizet képesek visszatartani. A gyűrűshengerezést tarlóhántások elmunkálására, szántások lezárására és vetőágy előkészítésére célszerű alkalmazni. Ismeretes a víztároló gyűrűshengerezés is, amelyet a keletkezett barázdák meghatározott távolságonkénti lezárásával végeznek. A különféle bakhátas művelési módok a kapásnövények talajvédő hatását növelik. Hátrányuk, hogy a művelést megnehezítik. Nagyon fontos a lejtős területek szervesanyag-utánpótlása szerves trágyákkal és növényi maradványokkal. A szervesanyag javítja a talajszerkezetet és egyben a talajok vízgazdálkodását, amely végső soron csökkenti a talajlepusztulás mértékét. A biológiai eljárások á különböző növényi talajfedéseken alapulnak. A növény- takaró megvédi a talajt a becsapódó esőcseppek erodáló hatásától, jelentős mennyiségű vizet fog fel a lombozattal, segíti a víz talajba szivárgását, a lejtőn lefelé mozgó víz sebességét megtöri és hordalékának lerakására készteti, továbbá gyökérzetével behálózza és összetartja a talajt. Attól függően, hogy ezt a hatást a növények milyen mértékben fejtik ki, vagyis milyen sűrű állományt képeznek, és milyen hosszú ideig fedik a talajt, jó, közepes, gyenge és rossz talajvédő hatású növényeket különböztetünk meg. A szántóföldi növények talajvédő hatás szerinti besorolását az 5-2. táblázat tartalmazza. A szántóterületen a biológiai védelem a vetésszerkezet szabályozásával és az okszerű növényelhelyezéssel oldható meg. Ez úgy valósítható meg, hogy az erózióval kevésbé veszélyeztetett területekre koncentrálják a rossz vagy gyenge védelmet nyújtó, és az erősen veszélyeztetett területekre a közepes és jó védelmet nyújtó növényeket. A jó és a rossz talajvédő hatású növények kedvező arányát a különböző lejtőtartományokban az 5-3. táblázat mutatja. A szántóterületeken általában nem oldható meg a kedvező növényi fedettség, ezért ez a hiány a táblahatárokon vagy a táblán belül elhelyezett ún. ütköző gyepsá128
