Dunka Sándor: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazdálkodás (Vízügyi Történeti Füzetek 14. Budapest, 1996)

TERVEK A HORTOBÁGY HASZNOSÍTÁSÁRA

bocsájtott a polgárok használatába, amennyinek a jövedelméből az örökváltság összegét ki tudta fizetni.

63 A 2344 kh területű Elep, - hasonlóan Mátához, - már a XIV. században Debrecen tulajdona volt. A XIX. század végén, - amikor a puszta hasznosításának kérdése egyre sürgetőbben merült fel, - a Hortobágy pusztából Debrecen város 48 651 kh 873 n.öl területet birtokolt, s ebből 42 123 kh-t legelőként hasznosított.

64 A hortobágyi pusztán a közlegelőn 1571-től 1818-ig a jogegyenlőség alapján minden jószágtenyésztő debreceni polgár -legelőbér fizetése nélkül-annyi állatot tarthatott, amennyit csak akart. 1818-ban a város polgárai úgy döntöttek, hogy kivétel nélkül mindenki köteles fizetni a hortobágyi legeltetésért. Ezt a - közteherviselést - közakarattal alkotott határozatot, a város kül- és beltanácsa önkényesen megváltoztatta és a tanyabirtokosokat mentesítette a legelőbér fizetése alól azzal az indokkal, hogy a tanyabirtokosok voltak azok, akik segítették a pénztárt a külső legelők zálogba vételében. 1820 és 1830 között aztán erre a rendeletre hivatkozással a nagyobb tanyabirtokosok a kisebb tanyabirtokosokat fokozatosan kiszorították a legelőterületről. Ekkor a bel- és kültanács úgy döntött, hogy a tanyabirtokosoknak nyilasónként 10-10 jószága legelhet ingyen és a legeltetési jogot másra átruházni nem lehet. 1850-ben aztán a kincstár által bevezetett földadó és a Tisza-szabályozás Debrecen városát érintő terhei miatt megszűnt az ingyenes legeltetés a Hortobágyon. Valószínű, hogy az állatállomány a növekedő költségek és az értékesítési lehetőségek megszűnése miatt csökkent a pusztán, mert 1861-ben bővítették a legeltetésre jogosult polgárok körét, és a város engedélyezte, hogy a tanyabirtokosokon kívül a kaszáló és ház utáni földek, valamint a külvárosi telkek tulajdonosai is legeltethetik jószágaikat a pusztán, megállapított illeték fejében. A kormány által hatósági jóváhagyást nyert „Legeltetési szabályrendelet a következők szerint állapította meg a legeltetési illetőséget: — Minden házzal nem bíró adófizető lakosa a városnak, — kivéve a cselédeket, — valamint a külvárosi háztulajdonosok 5 db nagy jószágot, vagy ennek megfelelő 25 db juhot, vagy sertést legeltethetnek. De az Ökörföldön nem lehet legeltetni. — Minden állandóan Debrecenben lakó háztulajdonos, kinek egy nyilasnál kisebb ház utáni földje van, 8 db nagy jószágot, vagy ennek megfelelő 40 db juhot, vagy sertést legeltethet. - Minden folyamatosan a városban lakó háztulajdonos, kinek egy nyilasnál nagyobb ház utáni földje van, minden nyilas után 8 db nagy jószágot, vagy 40 db juhot, vagy sertést legeltethet. - Minden Debrecenben lakó, házzal bíró cserekaszáló birtokos, minden régi boglyás kaszáló után legeltethet 3 db nagy jószágot, ill. 15 db sertést, vagy juhot. - Minden házzal bíró és állandóan a városban lakó tanyaföld birtokos minden nyilas föld után 8 db nagy jószágot, ill. 40 db sertést, vagy juhot legeltethet. — Bármilyen legyen azonban valakinek a tanyaföldje, vagy cserekaszáló birtoka, 184 db nagy jószágnál, vagy ennek megfelelő 920 db juhnál vagy sertésnél többet nem legeltethet.

65 A legnagyobb gondot azonban nem a szabályrendelet végrehajtása jelentette, hanem a területek elosztása. A legelőterületet ugyanis 7 évenként újraosztották, s a jobb területhez jutott birtokosok igyekeztek azt megtartani, a gyengébb területek birtokosai, s az addig földdel nem bírók pedig a jobb minőségű területeket megszerezni, ezért „mindent elkövetett s vetélkedett polgártársaival, a tettel kimutatott háládatosságban, a földosztó tanácsnok irányában. így ez a szokás nem a polgárok, hanem a földosztó jólétére volt egyedül nagy hatással."

m