Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története (MKVM, Budapest, 1996)
VII. Értékelés mai szemmel
sck közé, és a messze elvándorló morot- vákat (elhagyott és feliszapolódott folyókanyarulatokat) a töltésen kívülre rekesztjük. Belvízlevezető csatorna torkolati zsilipje Ha töltést nem, csak átvágást kell készíteni, akkor az a helyes, ha alulról felfelé készítjük az egymás után következő átmetszéseket, hogy ne zúdítsunk a még rendezetlen részekre följebb kialakult víztöbbleteket. Ha csak töltést kell készíteni, és átvágást nem, úgy felülről célszerű haladni az építéssel, mert ellenkező esetben az alsó szakaszon a mentett területekre felülről, a töltéseket megkerülve folyna rá a víz. De gondoljuk meg! 1214 kilométer eredeti folyóhosszon, ahol a árvízmentesítő társulatok végig a folyó hosszában megalakultak, s a szükséges munkaerő is helyben volt (szállításuk az ország egyik végéből a másikba a közút és vasút hiányában egyébként is körülményes lett volna), nem volt-e kézenfekvőbb, ahogy történt, hogy egyszerre több helyen kezdték meg az építést? És nem volt-e feltétele az átvágás a töltésépítésnek? Ha egy helyen a merev „szervezési terv” értelmében a töltés építése lett volna soron, és a töltés vonala történetesen metszette a vízfolyás eredeti medrét, megépíthették volna-e azt - „szabályok szerint” - az átvágás előrehozatala nélkül? Az alkotó mérnök akkor is feltalálta, s túltette magát a helyes, - de az adott esetben nem érvényes - elveken. Több helyen egyszerre építette meg a töltést is, az átvágást is, és végül a kimaradt részeken a töltéseket összekapcsolta. A múlt század 50-es, 60-as éveiben a műszaki fejlettség akkori szintje mellett, az ország rossz gazdasági helyzetében bizony a legalapvetőbb munkák eredménye is csak 20-30 év múlva jelentkezett, ahogy a műszaki ember mondja: „első közelítésben”. Addig a jó sors őrizte meg a védettnek mondott részeket a katasztrófától, ha egyáltalán megőrizte. Jött egy kissé magasabb vízállás - valahol máris baj lett. A múlt századi tudósítások több száz töltésszakadásról számolnak be a Tiszán és mellékfolyóin. Emiatt keseredett el az ország népe, mert azt hitték, sikertelen volt a beavatkozás, az árvizeknek és a pusztításnak sohasem lesz végük. Évtizedekbe telt, amíg a töltéseket fokozatos munkával, szélesítéssel, ráfejeléssel végre olyan helyzetbe hozták, hogy sem alacsonynak nem bizonyultak, sem el nem szakadtak. Társulati könyvtár ex librísze 162
