Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története (MKVM, Budapest, 1996)
VI. Mérlegen a tiszai vízimunkák
A Békésszentandrási Vízlépcső épicés közben kukorica által megkívánt néhány hónapban tudták munkaerejüket maradéktalanul kihasználni. Ily módon a fölös mértékben rendelkezésre álló, s ezért leértékelődő munkaerő óhatatlanul a szegénységgel párosult. A szemtermelő gazdálkodással szorosan összefüggött az is, hogy az alföldi parasztemberek táplálkozásában a liszt és a szalonna túlsúllyal szerepelt, ugyanakkor kevés zöldséget és gyümölcsöt fogyasztottak. A parasztság életviszonyait kutatók már a századfordulón rámutattak arra, hogy a helyzetből kiutat az öntözés nagyobb mérvű elterjesztésével lehet találni. A megfelelő öntözőcsatornák építése, öntözőberendezések üzemeltetése a bekerülési költségeket - egy akkori számítás szerint - nem egészen hét év alatt kifizette volna, ráadásul az öntözés segítségével termeszthető zöldségek és gyümölcsök széles választéka a velük való foglalkozás révén a munkalehetőségeket bővítette volna. Nézzük ezek után, hogy milyen konkrét lépéseket tett a kormányzat a parlament jóváhagyásával az öntözés feltételeinek megteremtése érdekében! Az 1937-ben meghozott „Az öntözi) gazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről ’’ szóló törvény nem csak az öntözővíz beszerzésére és szállítására szolgáló kisebb és nagyobb műtárgyakat kívánta államköltségen megépíteni, hanem a vizet is mérsékelt díjszabással szándékozta az érdekelt gazdaközönségnek szolgáltatni. KÁLLAY Miklós, az 1937-ben megszervezett Országos Ontözésügyi Hivatal első elnöke, a későbbi miniszterelnök 1954- ben, az Egyesült Államokban emigrációjában írt emlékirataiban röviden a következőkben foglalta össze az öntözés érdekében 1937 és 1943 között kifejtett tevékenységét: „Ekkor [1937-ben] született az, első terv- gazdasági koncepció Magyarországon, az állami költségvetéstől független, 12 148
