Dunka Sándor – Fejér László – Vágás István: A verítékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története (MKVM, Budapest, 1996)

V. A Tisza szabályozása

Az egyik Alsó-tiszai ármentcsítö társulat tisztikara c's gátőrei az 1930-as evekben

A gátak és az árvíz

„Es hogy aztán

Majd ha ember kell a gátra,

A ki hitvány,

Felre tőlünk, menjen hátra!”

(VÖRÖSMARTY Mihály, 1844)

Amikor a folyó csak a töltés lábát paskol- ta, nem volt még vész. Sőt! A gátnak még jót is tett az ilyen „lábvíz”, hiszen meg- ázás után az jobban ülepedett.

Ha a veszedelem fenyegetőbbé vált, mint méhraj lepték el az emberek a máskor oly csendes gátakat. Szervezett csoportokra osztva az egyik csapat ásókkal és kapákkal a kijelölt pontra indult, nyomukban vonult a taligások osztaga a szerszámokkal. Külön feladatuk volt a karót, rozsét és egyéb védekezési anyagot fuvarozóknak is. A gátőrházi „főhadiszállásról”

lovas legények hordták a parancsokat a töltésen dolgozó csapatoknak.

Minden társulat külön tisztázta a társulati elnök, igazgató és főmérnök hatáskörét az árvízi védekezés esetén. A helyszíni intézkedéseket kiadó „főparancsnok” általában a főmérnök volt. Az elnök és az igazgató feladata az volt, hogy a megadott védekezési helyen a szükséges létszám és eszközök rendelkezésre álljanak.

Ha a folyó támadásával nem bírt a begyakorlott társulati „haderő”, akkor ki kellett rendelni a közerőt, amelyben azu125