Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
A vízszabályozások kezdetei
A vízszabályozások kezdetei Vízi világ a honfoglalástól a 18. századig. A magyarság letelepedése után fél évezreddel a Kárpát-medencében a kor színvonalán álló gazdaságot és ennek megfelelő vízi kultúrát hozott létre. Királyi dekrétumok, országos törvények, határbejárási jegyzőkönyvek, vám- és halászati jogot biztosító adománylevelek bizonyítják, hogy a hajózás biztonsága érdekében igyekeztek a folyók medrét rendben tartani. A mederbe dőlt fákat eltávolították, ahol lehetett ott halastavakat létesítettek, az átkelőhelyeket, réveket, kompokat és hozzájuk vezető utakat megfelelően karban tartották, stb. Kisebb birtokokat, vagy birtokrészeket töltésekkel védtek, vízelvezető árkokkal lecsapoltak, sőt egyes helyeken a folyók áradásait kihasználva öntöztek is, és az arra alkalmas vidéken ártéri gazdálkodást folytattak. Természetesen nem volt ez mai értelemben vett egységes és tudatos vízgazdálkodás, s inkább a vizek haszonvételének neveznénk. A középkor végén nem volt ez másként Nyugat-Európában sem. A 16. és 17. század hadműveletei azonban ezt a gazdaságot tönkretették. Hadjáratok idején a seregek mindent elpusztítottak. Az erődítmények védelme érdekében azok környékét tudatosan elmocsarasították, a tisztítatlan folyómedrek a vizek lefolyását akadályozták, s az Alföldre hamarosan a népvándorlás kori állapotok tértek vissza. A vízjárta területen élő lakosságnak érdeke volt a mocsárvilág fenntartása, mert háborúk idején a nádasokba menekülve legalább életét megmenthette, és ide menekíthette állatait is. Ezek a körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy területünkön — a Tisza és mellékfolyóinak árterületén — kialakulhatott a Berettyó és a Sebes-Körös Sárrétje, vagyis a Nagy- és a Kis-Sárrét. Az emlékezetes 1552. esztendőben, az Eger ellen vonuló török sereg jobbszárnya végigpusztította a Tiszántúlt, a század végén dúló 15 éves háború idején a törökök és a krimi tatárok többször is megrohanták a vidéket. 1660-ban pedig Szeidi budai beglerbég - a hajdúvárosok „gyilkosa" - égette fel a korábbi pusztulás során még élve maradt, virágzó településeket. Akkor, amikor NyugatEurópában már öntözőcsatornákat ástak, a magyar nép a Kárpát-medencében még élet-halálharcát vívta fennmaradásáért. A megpróbáltatásoknak azonban még nem volt vége, mert a 17 század végének felszabadító hadjáratai, a kuruc felkelések, majd a Rákóczi szabadságharc hadműveletei teljessé tették a vidék tönkremenetelét. A 18. század első fele területünkön csupán egy-egy nagyobb várost, elpusztult és lassan újjáéledni kezdő településeket, kiterjedt mocsárvilágot, s a pusztává vált vidéken hatalmas nyájakat legeltető egyszerű pásztornépet talált. A pusztítás nem kímélte tehát a középkorban léttehozott tárgyi emlékeket, azok megsemmisültek. Megmaradtak azonban az írásos emlékek, a királyi dekrétumokat és az otszagos törvényeket a Corpus Iuris Hungarici, a magyarországi törvények gyűjteménye, WERBŐCZY Tripartituma, a határbejárási jegyzőkönyveket és adományleveleket pedig a birtokosok levéltárai őrizték.
