Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)

Tiszántúl vízföldtani története és vízrendszere

Szántani-vetni csak a kevés árvízmentes helyeken, a szigeteken lehetett, sokszor oda is csónakkal vitték be az ekét, s hasig érő vízben úsztatták be a húzó állatokat. A rét sokszor úszott, s a szél áthajtotta a sík víz felett. Gyakran nem ott szállították ki a lekaszált és megszárított szénát, ahonnan eredetileg a kaszálást megkezdték. A szigetekről a termést is hajóval kellett kivinni. A gazdaember vagyona nem a szántóföldben, hanem a nagyszámú jószágban volt. A szegény ember pedig gyűjtögetett a réten, halászott, madarászott, méhészkedett, nádat vágott, gyékényt szőtt. A vízjárta réteken, a kövét legelőkön és a mocsár száraz területein virágzott a nomád és félnomád állattenyésztés. A nagykiterjedésű közlegelőkre mindenki annyi állatot csaphatott ki, amennyit csak akart. A faluhoz közel eső réteken az esténként hazatérő csorda, a csürhe és a fejősjuhnyáj legelt. A távolabbi határrészeken a télen is kinn telelő rideg gulya, a konda, a juhnyáj és a késő ősszel hazatérő ménes járt. Az állatállományt megbecsült pásztoremberek vigyázták, sokszor egész pásztordinasztiák alakultak ki, s a pásztoremberek gyermeke alig hogy felcseperedett, már indult apja foglalkozását kitanulni. MÓRICZ Zsigmond 1935-ben találkozott olyan öregekkel, akik még ismerték a szabályozások és lecsapolások előtti Sárrétet. Hallgassuk csak, hogyan emlékezett erre az időre az akkor nyolcvankét éves szeghalmi CSONTOS bácsi: „ — Bezony, a más világ vót. Komáditúl a Tiszáig, a mind víz alatt állott. A Berettyó tartotta vízzel, meg a Sebes-Körös meg a Tisza, ház, Köt, Vésztő — Körösladány, Szeghalom, Füzesgyarmat - Bucsa, Karcag, Kisújszállás — Dévaványa, Mezőtúr, Fegyvernek — északi ódaion meg Kornádi, Csömö - napfeljötte ódaion Harsány, Ugra, Geszt — feljebb Újfalu, Zsáka, Konyár - onnan le Bakonszeg, Nagyrábé, Nagybajom — aztán meg Udvari, Szerep, Nádudvar, Sáp ezek mind beleékelődtek a Sárritbe. Hej, azt a mái ember el se gondolhatja, mi vót!... Má Nagybajom Füzesgyarmatho csak közel esik. A kutyavonítás áthallatszik egyikbül a másikba, de nem lehetett járni, csak a repülő madaraknak. Ha át kellett mennünk ezen a pár kilométeren, csak úgy lehetett, he egyet kerültünk, Szeghalomnak, Csökmőnek, Darvasnak, Zsákának, Nagyrábénak, akkor mingyán ott vótunk Nagybajomba - csak ippen hogy tiz mélyfődet kellett menni. Míg a szekér odajutott vagy a lovas ember. Kishajókon, csónakokon lehetett evickélni, az igaz, félméteres vízben elment a ladik. Mer ahun dagálya vót a Berettyónak, az összeköttetist csak a lapályokon lehetett keresni. Olyan világ vót, hogy a főd nem látta meg a napot a víztől, egész éven át. A vizbe káka termett, gizgaz. Csak úgy mehettünk át a derekakon, ha úsztattunk, házra gátakon kellett szállítani a marhát, ott osztán úgy be vót fogva, hogy onnan el nem tévedt egy se. Víz vette környös-körül, a váradi káptalané vót egész, mind Nagyváradig: hatszász marha meg ezeres gulyák vótak meg ippen olyan lúmínesek, disznó ezrivel, senki se gondolt rá, kihajtották, oszt magátul szaporodott a nyáj... Csak a farkastul kellett őrözni, mert jöttek ám felülről a farkasok, Mármaros felül... Ma lezárjuk a lovat az istállóba, akkor mind az ezer, meg ezer szabadon vót Ott vót jó betyároknak , szegényeknek, még RÓZSA Sándor is csak ide húzódott, mikor szorult a kapca. Itt hajtott el lóháton a bandájával a szeghalmi, vésztői utcákon, mindenki csendbe vót, csak néztük, gyerekek a nyalka betyárokat. Itt vót az ő legjobb kastélya az irázi riteken. Itt nem lelte meg semmiféle csendbiztos... Nádvágás. Nekünk itt vót a szeghalmi rét. Mindenkinek vót rétje, minden falunak. Mert a víz nem kellett senkinek, csak az uraság fogta el. Ha a nyakába kötötték vóna is, nem kellett senki fiának, csak a nádat vágtuk ki felibe-harmadába, ki hogy tudta becsapni az urakat... Egy kenyeret a hátunkra kötöttünk, és kimentünk a határra. Nádkunyhót csináltunk ma-