Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Tiszántúl vízföldtani története és vízrendszere
RHÉDEY jelentését RESZEGHY még kiegészíti azzal, hogy Szalacstól Szilágyba vezet egy Tótér nevezetű széles folyás, amelyet láthatóan mesterségesen nagyobbítottak meg. Ha ezek mellett figyelembe vesszük, hogy Szalacs az Árpád-korban sólerakodó hely volt, és azt is tudjuk, hogy a Meszesen ketesztül az út járhatatlansága miatt kocsival közlekedni lehetetlen volt, akkor világos, hogy a máramarosi bányákból a sót csak a Tótéren keresztül, a Szamos és a Kraszna vizével szállíthatták. Ez a csatorna még a 17. században is olyan jó állapotban volt, hogy I.RÁKÓCZI György Székelyhíd várát a csatorna közvetítésével akarta megerősíteni RHÉDEY jelentéséből tehát kitűnik, hogy az Ér a legtöbb vizet a Krasznából kapta. Bizonyíték erre az is, hogy a Kraszna kiöntése miatt Bihar vármegye 1817-ben panaszszal fordult a helytartótanácshoz, s a feljelentést a helytartótanács leküldte Szatmár vármegyének. Szatmár megye erre azt jelentette, hogy a Szamos vize nincs szabályozva, tehát a töltés nélküli Krasznát sem lehet a Szamos szabályozásáig rendezni. Egyébként a Kraszna csak egy-két helyen folyik át az Érbe. 53 Szatmár vármegye jelentéséből is megállapítható, hogy a Szamosnak a 19. század elején voltak olyan kiszakadásai, melyek a Krasznába, s azon keresztül az Érbe folytak. Vagyis az Ér vize akkor még a Kraszna közvetítésével a Szamossal és a Tiszával is kapcsolatban állott, s az általuk táplált Ecsedi-láp nagy vizét a különböző vízfolyások az Érbe szállították, s végül az a Berettyón ketesztül a Berettyó Sárrétjébe ömlött. Az Ér és a Kraszna közötti kapcsolatra utal a SZÁSZ József Bihat megyei mérnök által 1842-ben az Ét szabályozásához készített földtömeg és költségszámítás is. A számítási anyagból kitűnik, hogy a két vízfolyás kapcsolatát a szabályozás után is fenn akarták tartani és az Érben a két folyó találkozásánál 3 láb mélységű csatornát kívántak ásni. A Kék-Kálló eredetileg Pocsajnál az Érrel már egyesült Berettyóból szakadt ki. Az Ér nagy víztömegét ugyanis Pocsajnál a szűk medrű Berettyó nem tudta befogadni és mindjárr az egyesülés után egy új szakadás támadt benne, amely aztán Esztár, Konyár, Tépe, Derecske és Földes felé haladt. Földesnél három ágra szakadt. Első ága Tetétlenen és Kaba határán áthaladva beleömlött a Hortobágy folyóba. Ezt az ágát Csatlat vizének, vagy Dögösnek hívták. Másik ágát, mely Sáp alatt terült el, Tarda vizének nevezték. A harmadik ág volt a tulajdonképpeni anyameder, az előbb Báránd felé folyt, majd dél felé kanyarodott, s Biharnagybajom határán átfolyva Sárrétudvari környékén veszett el a Berettyó Sárrétjében. A Kék-Kálló Konyár alatt egy Fehér-tó nevű mocsarat alkotott, ebben a nagy kiterjedésű mocsárban tárolta a folyó áradás esetén fölösleges vizeit. A Kék-Kállónak ebből a mocsárból is volt egy kiszakadása, mely aztán Berettyóújfalu felé folyt, s azt megkerülve Bakonszeg alatt került vissza a Berettyóba. A Kék-Kállót azonban nemcsak az Ér és a Berettyó nagyvize táplálta, hanem jobboldalon felvette az Alsónyírvízvidék vizeit is. A Pályi folyás az Érnek egy kiszakadása volt, mely Bagamér és Álmosd között már folyássá alakult és Nagyléta, Vértes, Monostor és Hosszúpályi határán keresztül ömlött bele a konyári Fehér-tó mocsárvilágába. A másik vízfolyás a Katika patak, id. KOVÁTS György, Debrecen város mérnökének jelentése szerint a város hat-hét pusztáReszeghy id. mü 13.p.
