Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Vízhasznosítás a két világháború közötti időszakban
kiindulópontja volt, miszerint a közérdekű, sőt a nemzet számára létkérdéssé váló öntözőrendszerek kiépítése állami feladat kell legyen. Ennek az álláspontnak helyességét az öntözéses gazdálkodás átmeneti fellendülése és kudarca egyaránt igazolta. A BETHLEN István miniszterelnök bizalmát is bíró RUTTKAY Udó, tb. barcelonai konzul terve 6 az 1,5 millió kh [860 ezer ha] öntözésével már szerényebb volt. Igaz, ő az öntözővizet az igen költséges és az akkor árvédelmi szempontból is aggályos, töltések közti medertározással, valamint egy hortobágyi szükségtározóval biztosította volna. Elgondolásában a tervezett tiszaszederkényi duzzasztómű felett kivezetett csatorna csak az öntözés céljait szolgálta volna, s nem számolt annak hajózási hasznosításával. Új elemként jelent meg RuTTKAYnál, hogy a duzzasztóművet vízerőtelepként is működtette volna, csakúgy mint a terv második ütemében kiépítendőnek tartott tiszaugi duzzasztót. RUTTKAY, tervének megvalósítására egy magyar-spanyol konzorciumot is szervezett, azonban a roppant költségekre állami kamatgaranciát kétt, amitől a kormányzat elzárkózott. Igaz a miniszterelnök akkor már nem BETHLEN, hanem politikai ellenlábasa, GÖMBÖS Gyula volt. LAMPL Hugó visszaemlékezéseiben ironikusan jegyzi meg, hogy az 1930-as évek elején az öntözések kérdésével „csak politikusok foglalkoztak, aszerint, hogy a választások idején, csapadékdús esztendőkben belvízkárt szenvedett-e a lakosság és ennek megfelelően lecsapoló csatornák létesítését sürgette az ország, vagy aszály volt, és az öntözéseket követelte a közvélemény, természetesen a politikusok és a sajtó nyomására. " 7 Az első kis lépés a Tiszántúl öntözése és a vízi utak kiépítése érdekében 1932-ben történt. Annak elleneié, hogy az első világháború után az ország mezőgazdasági kivitelét egy aszályos periódus veszélybe sodorhatta volna, a kormányzat álláspontja egyelőre az volt, elég gabonánk terem, a felesleget meg úgysem tudjuk eladni. A kormányzat álláspontjával szemben KÁLLAY Miklós földművelésügyi miniszter kifejezetten öntözéspárti volt, s az öntözés mellett elsőrendű fontosságúnak tekintette a Tisza-völgy víziút-hálózatának kiépítését is 8 . Ennek érdekében határozta el a miniszter, hogy 1933-ban HORTHY Miklós kormányzó és az ország vezetőinek, a kormány tagjainak jelenlétében egy tiszai hajóúton ismerteti az öntözés és a víziúthálózat kiépítésének szükségességet. A hajóút létrehozásához az alkalmat az adta, hogy 1933ban volt 100 éves évfordulója SZÉCHENYI István első tiszai utazásának. A kétnapos hajóút augusztus 29-én és 30-án Tokaj és Szeged között nemcsak mint utazás volt eredményes, hanem azért is, mert az adott impulzust az öntözés és a víziút-tervezés megindításának. A tervezett vízi utak csak kis részben valósultak meg, az öntözés ügye viszont határozottan haladt előre. KÁLLAY utóda, DARÁNYI Kálmán az 1935. október 15-én tattott A magyar Alföld öntözése. 1932. Szerényi Imre szerk.: Szemelvények a magyar öntözés történetéből. 1988. Az öntözés- és víziútfejlesztési ügy előmozdítása érdekében 1933-ban megalakult a Körösvölgyi Vízhasznosító Társaság, amely még ugyanazon év decemberében a Békéscsabán megtartott búzakiállítás alkalmával Kállay Miklós földmüvelésügyi minisztertől a Körösök vizének öntözésre és hajózásra való felhasználását elősegítő munkálatok végrehajtásának engedélyezését kérelmezte. A miniszter — még ott a helyszínen — elhatározta, hogy e kérdést tanulmányoztatni fogja és a kíséretében levő Sajó Elemérnek — a vízügyi műszaki főosztály akkori vezetőjének — megbízást adott, hogy készíttesse el a kért vízhasznosítási munkálatokra az általános terveket.
