Dunka Sándor - Fejér László - Papp Ferenc: A Közép-Tiszántúl vízi története (Vízügyi Történeti Füzetek 16. Budapest, 2003)
Bevezetés
Bevezető Egy adott terület vízgazdálkodásának kialakulására mindig hatással voltak azok a vízföldtani, természeti és történelmi tényezők, melyek a jelenlegi állapot kialakításában részr vettek. Ezért, ha vizeinket valóban meg akarjuk ismerni, akkor a felsorolr tényezők folyóinkra, ill. azok vízgyűjtőjére gyakorolt hatásával feltétlen foglalkoznunk kell. A tárgyalt térség - a középső Tiszántúl - lényegében a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság mintegy 700 ezer hektáros működési területét foglalja magában. Határa nyugaton általában a Tisza és a Hortobágy—Berettyó-főcsatorna egy része, északon megközelítően a Nyírvíz-vidék vízválasztója, keleten az országhatár, délen pedig a Sárrét, a Berettyó és a Sebes-Körös folyó. Közigazgatási tekintetben Hajdú-Bihar megyére, valamint Szabolcs-Szatmát-Bereg, Szolnok és Békés megyék területének egy részére terjed ki. E régión belül, amely napjainkban 92 településen közel 600 ezer ember megélhetésének színtere, öt nagyobb tájegységet különböztethetünk meg: A Tisza és a Keleti-főcsatorna közötti, s a Nagykunságtól északkeletre elhelyezkedő hajdani ártérből kialakult Hortobágy-medencét, amelynek talaját a jelenkorban képződött ártéri üledékek, öntésanyag és vályog foglalják el, s amelyet a Tisza árvizei gyalultak le szinte tükörsímaságúvá. A síkság nagyobb része a 90 méteres tengerszint feletti magasság körül helyezkedik el. A Hortobágyot sokan ősi magyar pusztaként emlegetik, jóllehet az Alföldön sehol sincs ezeréves puszta. A Hottobágytól és a Keleti-főcsatornától keletre elhelyezkedő kissé magasabb - vastagon lösszel fedett, s vízben szegény — Hajdúsági löszhátat, amelynek tengerszint feletti magassága 120 méter körül van. A Hajdúság alapját egy magasan maradt pannon-rög alkotja, amely a jégkotszakban is a folyóvízi feltöltés szintje fölé emelte. Talaja a földművelésre leginkább alkalmas. A helyi medence-süllyedés következtében kialakult mély fekvésű Sárréti medencét, mely a 19. század közepéig jórészt a Berettyó sárrérjének mocsárvilága voir, s ma már inkább csak a nevében él. A Berettyó és a Sebes-Körös között elhelyezkedő, - korábban a Sebes-Körös Sárrétjének északi részét magában foglaló - Körös-vidéket, amelynek magassága általában nem haladja meg a tengerszint feletti 100 métert. Végül az uralkodó szélirány által alakított, E—D-i lefutású homokdombokkal tarkított nyírségi területet, az Alsó-Nyírvíz vidéket, amely nevét a buckák közötti nedves mélyedéseket egykor kitöltő nyír-lápokról kapta. Az átmentesítések és vízrendezések után - az addig vízrajzilag nehezen tagolható területen - a következő, egymástól elhatárolható vízrendszerek alakulrak ki: a Tisza bal parti vízrendszer, a Hortobágy-Berettyó vízrendszer, az alsó-nyírvízi vízrendszer, valamint a Körös jobb parti vízrendszer.
