Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)

VII. Új igények a vízgazdálkodásban a századfordulón (1890–1918)

tése alkalmával a tiszai példát vették alapul, így a védművek vonalazásában a tiszaihoz hasonló problémák fordultak elő. A dunai töltéseknek ugyanis nemcsak az árvizek megakadályozását kellett szolgálni, hanem a folyó sodorvonalának vezetését is. Helyes töltésvonalazásnál a folyó vízrajzi középpontjában haladó sodorvonal árvízkor és a legkisebb vízállásnál is egy helyen van, amit a kellő mederszélességgel lehet biztosítani. Különösen rossz volt a vonalazás a Felső-Duna mentén, ahol a parttól távol épült védművek nem alakították kellőképpen az egyébként is sekély medret. Az ármentesítés után a folyó megnövekedett erejével még több hordalékot szállított e kérdéses szakaszra. Gönyű alatt jobb volt a sodorvonal vezetése, mivel itt a baloldalon magaspartok kísérték a Dunát. E szakaszon a jobbparton nem hagyták meg a megfelelő hullámteret. Túl szűk volt a hullámtér a Szentedrei-szigeten is. A középvízi meder itt azonos lett a nagyvízi mederrel, ami közepes vízállásnál és főként kisvízkor zátonyok lerakódásához vezetett. Budapest alatt jobbparton löszhátak voltak a folyó mentén, csak a balparton épült töltés. A védművek a Tiszához hasonlóan — a holtágakat követték, így a hullámtér mérete különböző volt. Fájsz felett például összeszűkült, Dunaföldvár alatt túl szélessé vált. Mohács után, az állandó bővítésre szoruló sirinai, imsósi, bédai átvágásoknál a védműveket szintén kockázatos volt az új medrek mellett megépíteni.2/

A töltések méretezésére 1890-ig nem volt általános szabály. Ekkor a következő méreteket írták elő:

— magasság Pozsony és Baja között: mértékadó árvízszint felett: 1 m, Baja alatt: 1,5 m

— koronaszélesség Pozsony és Baja között: 4 m, Baja alatt: 5 m

— rézsű a víz felől: 1 :3

— rézsű a mentett oldalon: 1:2

— padka szélessége: 4 m, 3 m-nél magasabb vízoszlop esetén 2 padka építendő.3/

Hajózás szempontjából a szabályozott Dunán még sok probléma adódott. A hordalék lerakódása, zátonyok képződése, a sodorvonal vándorlása nehezítette a vízjárás egyensúlyban tartását. Különösen nehéz volt a helyzet a Felső- Dunán, ahol a hajók csak Győrig tudtak nagyobb uszályokkal eljutni, és megoldatlan volt az al-dunai hajózás kérdése is.

A Tisza szabályozása nyomán sem alakult ki az ideális víziút, azonban e területeken nem is gondoltak egyelőre fejlesztésre. A folyó esése, munkaképessége — mint jeleztük — a szabályozás nyomán megnőtt, így a nagyobb erejű víz a partokat könnyen alámosta. Különösen a FeIső-Tiszán, a laza, homokos talajban állt fenn a hordalékképződés és a medervándorlás veszélye. A századforduló előtt azonban csak abban az esetben biztosították a parto255