Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
VI. A kultúrmérnöki és belvízrendezési munkák megszervezése (1870–1918)
Szabolcs Szatmár 1885 537 602 24,35 512 328 29,82 1901-1905 551 462 16,14 534 143 21,43 1906-1910 590 757 13,45 578 806 18,82 1911-1915 618 951 13,83 597 067 19,78 Tolna Torontál 1885 363 379 18,28 1 169 932 2,38 1901 1905 385 398 10,24 1 240 805 0,76 1906-1910 396 562 8,03 1 296 973 1,00 1911 1915 402 129 6,52 1 295 432 1,31 Zemplén 1885 431 505 23,02 1901-1905 481 895 15,66 1906-1910 443 228 14,18 1911-1915 462 147 14,19 168/ A táblázat adatai szerint Bereg, Szabolcs, Szatmár, Zemplén megyékben az ugar aránya 1885-ben és 1915-ben is jóval magasabb volt az országos átlagnál. A táji sajátosságok, az extenzív fejlődés késői lehetősége nem tették indokolttá a vetésforgós rendszer bevezetését. Az ugar legelőként való hasznosítása legfeljebb Szabolcsban volt fontos, mert a többi megyékben megfelelt az országos átlagnak. Kevés volt az ugar a két legfejlettebb megyében Bács-Bodrog- ban és Torontóiban, a Dunántúl nyugati részén Győr és Sopron megyékben is, ahol a jó értékesítési lehetőségek segítették a mezőgazdaság fejlődését. Nem volt ugarolás az egykori állattartó megyékben sem {Békés, Csongrád, Jász- Nagykun-Szolnok), ahol a vízszabályozások után feltört, a korábbinál nehezebb munkával hasznosított réteket és legelőket már az 1880-as években vetésforgós rendszerben művelték. Rohamosan csökkent az ugar aránya a szántókon belül 1885—1915 között Bihar, Heves, Moson, Tolna megyékben. A folyamatosan növekvő szántók gyarapodása e területeken az 1880-as évektől megállt, ezért az ugar felszámolásával kellett megtenni a következő lépést az intenzívebb termelés felé. Az átállás nem menet zökkenők nélkül, néhány megyében — mint említettük {Mosonban, Biharban) — a hiányzó ugarlegelő az állatállomány csökkenését eredményezte. 241
