Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)
VI. A kultúrmérnöki és belvízrendezési munkák megszervezése (1870–1918)
kedtek. A vízmester jelöltek tanulmányaik előtt próbaszolgálatukat töltötték, amelynek bevezetését a lemorzsolódás indokolta. A biztos megélhetés reményében ugyanis olyanok is beiratkoztak, akik nem voltak alkalmasak a pályára. A vízmesteri pálya nemcsak biztos megélhetést jelentett, hanem nyugdíj- jogosultságot is. A vízmesteri nyugdíjalapot 1885-ben hozták létre, amelyből az idősek és özvegyek támogatása megoldható volt.82/ A kultúrmérnöki hivatalok munkáját a minisztérium — a kerületi felügyelőkön keresztül — ellenőrizte. A felügyelők az Országos Kultúrmérnöki Hivatal alkalmazottjai voltak. A rendszert 1893-ban vezették be, amikor három kerületet létesítettek,83/ majd 1899-ben négy, 1909-ben pedig hat kerület volt.84/ 5. A KULTÚRMÉRNÖKI MUNKÁK EREDMÉNYEI KVASSAY a kultúrmérnöki intézmény fő feladatának a talajjavítást és az ezzel összefüggő vízimunkálatokat tartotta. Köztük kiemelt szerepet szánt az alagcsövezésnek, aminek segítségével a hegy- és dombvidéki nehéz talajokat lehetett kiszárítani. Előadásai során a Felvidéken minta-alagcsövezéseket létesített, ahol munkáját a keszthelyi Gazdasági Akadémia is segítette. Az 1850-es években megkezdett, dunántúli alagcsövezéseket nem folytatták, hiszen az 1860-as aszályos években nem volt ezekre igény. Újabb munkák itt is csak az 1870-es évek végén kezdődtek meg. Az egyre nagyobb mennyiségben szükséges alagcsövek beszerzése a továbbiakban is problematikus volt, mivel a munkaigényes terméket az egyéb igényeket is nehezen kielégítő téglagyárak nem szívesen készítették. Csak azt az utat lehetett járni, amivel két évtizeddel korábban Vas megyében is kísérleteztek, hogy a szükséges csöveket helyben állítják elő. KVASSAY ezért külföldről kézi alagcsősajtókat szerzett, majd 1882-től a budapesti Vidats gépgyár rátért ezek készítésére. Nehéz volt a munkaerő biztosítása is. A teljesítménybérben dolgozó kubikusok nem vállaltak ilyen munkát, így kezdetben külföldieket kellett hívni. Az alagcsövek számára ugyanis 10—12 m távolságban szűk árkokat ástak, és ez kevésbé volt jövedelmező.85/ A kultúrmérnöki hivatalok viszont minden segítséget megadtak a birtokosoknak a munka előmozdításához, amiről azt tartották, hogy szakember nélkül nem is érdemeselkezdeni.86/ E törekvések eredményeként az alagcsövezési munkák a múlt század végétől az első világháborúig a talajjavításoknál igen fontos szerepet kaptak. A lecsapolt területek nagysága - néhány kivételtől eltekintve - nem haladta meg a 100 holdat. A Székesfehérvári Kultúrménöki Elivatal például 1894-ben 212
