Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987)

V. Folyószabályozás és ármentesítés a kiegyezés után (1867–1889)

akkor fordultak segítségért az illetékes adóhivatalhoz, ha valamelyik tag elmaradt a fizetéssel. Az új törvény a vízszabályozási kölcsönök felvételét a közgyűlés, valamint a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium engedélyéhez kötötte. Elsősorban a nagybirtokos képviselők javasolták, csak olyan kölcsönöket vehessenek fel a társulatok, amelynek járulékai az ármentesített termőföld hozamából fedezhetők, ami a külterjes gazdálkodást folytató egyes birtokosok számára vétójogot jelentett. A törvény előírta a folyammémökök- nek, hogy évente legalább kétszer vizsgálják meg a védműveket, és szükség esetén intézkedjenek a társulatokkal szemben. A képviselők felvetették a műszaki felügyelet hiányosságait. Folyamérnök kevés volt, a hivatalok székhelyét — mint később látni fogjuk — gyakran változtatták. Ezért a törvény szerint az alapszabályban meg kellett határozni, melyik törvényhatóság és melyik folyammémöki hivatal gyakorolja a felügyeletet.

Az említett törvények kiadásával, a társulatok helyzetének rendezésével és egységesítésével a vízügyi igazgatásnak sajátos formája alakult ki. Megszervezték a társulati mérnökök státusát, akik szervezetüktől kapták — az állami díjazásnál jóval magasabb — fizetésüket, és gyakorlatilag nem függtek az állami vízügyi apparátustól. Szerepük hasonlított a korábbi időszak magánmérnökeihez, azonban a 19.század elején dolgozó elődeikkel szemben — ők nem egy-egy feladat végrehajtására vállalkoztak, hanem szolgálatba lépésüktől kezdve folyamatosan kielégítették a társulatok műszaki igényeit. Az 1870-es években az egyes szervezetek nehezen kaptak műszaki alkalmazottakat, később azonban a társulati mérnökök tekintélye és létszáma megnőtt. Ha a társulatot kormánybiztos vezette, a mérnök rendszerint szolgálatban maradt, és a továbbiakban is intézte a műszaki ügyeket. A kormánybiztosok támaszkodtak rájuk — és szemben feudáliskori elődeikkel — nem kértek a központból segítséget.

A Tisza-völgyi Társulatok helyzetét külön is rendezte az 1884:14. te.22/ E szervezetek nagyobb felelőssége miatt több állami ellenőrzésre volt itt szükség, mint az ország más területein. A kiegyezés után a munkák új irányítójaként létrehozták a Tisza-szabályozási Központi Bizottságot, amely a királyi biztos, ÜRMÉNYI JÓZSEF mellett mindössze EGGERT JÓZSEF főmérnökből és egy fogalmazóból állt.23/ E bizottság alig egy évig működött, és ilyen létszámmal nem is volt életképes. Az 1866 óta működő, újjászervezett Tisza- völgyi Társulat szintén nem erősödött meg kellőképpen, nem tudott az érdemi ügyekben határozni, és fellépni a társulatok külön törekvései ellen. Helyzetén az sem javított, hogy ÜRMÉNYI JÓZSEF a Központi Bizottságban betöltött helye mellett továbbra is ellátta a r/sza-völgyi Társulat biztosi teendőit.

Az 1884. évi társulati törvény — megismételve az 1850. évi nyűt parancs vonatkozó részét — nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a mederszabályozás az

169