Deák Antal András: Bél Mátyás élete és munkássága 1684–1749-ig; A magyarországi halászatról (Vízügyi Történeti Füzetek Különkiadás Budapest, 1984)

A magyarországi halakról és azok halászatáról

XXX//. A HÓDRÓL ÊS A VIDRÁRÓL A prémes állatok közül híres a hód (latinul: Castor, németül: Biber) és a vidra (latinul: Lutra), Magyarország vizeiben mindkettő honos. Mindkettő gesztenyebarna, bár a hódok préme inkább a hamuszürkéhez közelít és ezüstösen csillog, azonkívül a hód zömök állat, melynek első lábai a kutyáéra, hátsók a Iádéra, farka meg a hal farkára hasonlít. Feje rövid és tömzsi, széles és nagy szájában hatalmas, és nagyon éles pirosas fogak. Fogai ugyanis hossznak, kb. 3 ujjnyiak, és harmad vagy negyedujjnyi szélesek. A felső és alsó állkapcsa két-két olyan erős és éles foggal van felfegyverezve, hogy a lábszárvastag ágakat átharapja. Azon túl ugyanis, hogy halakat is zsákmányol, fűzfák és más fák kérge szolgál neki eledelül. Hogy pedig készlete legyen, amiből elsősorban télen, amikor halakhoz nem juthat, fönntartja magát, nyáron, éjszaka a fákról letört, vagy fogával lerágott ágaknak hihetetlen mennyiségét hordja össze várába, melyet a partoldalba úgy szokott magának ásni, hogy ha elhasal, farkát mindig vízben fürdethesse. Azt is megfigyeltük náluk, hogy amikor elrágják a fákat, úgy hengergetik azokat a vízbe, hogy koronájuk az árral szembenézzen és így a lehullott levelekkel a halakat jobban odacsalogassák és elfoghassák. Valahányszor egy fatörzsbe beleharapnak, mindannyiszor óvatosan lehajolnak, hogy lássák, nem inog-e, nehogy a dőlő fa agyonnyomja őket. Amikor aztán úgy látják, hogy semmilyen veszély nem fenyegeti őket, a még erős fát addig rágják, amíg az a sok hajlongással egybekötött harapás után ki nem dől. Midőn így éjszaka fakitermelésre indulnak, ser ege s tői lepik el az erdőt, vagy füzest, arra gondolva, hogy ha valamelyik elfáradna, másik léphessen a helyére és a fákat lecsupaszíthassák. Fia valahol a szükséges mennyiséget már lerágták, egyiküket, amelyik öregsége vagy gyengesége miatt a munkában részt venni nem tudott, hanyatt fektetik és az ég felé meresztett lábai közé ágakat pakolnak és az így megrakott állatot óvatosan, lassan egészen az árokig húzzák. Azonkívül nagyon elővigyázatosak és a vadászok nem egykönnyen tudják őket elfogni. Sokan azt mesélik, hogy készek még a heréjüket is a csapdába szakadva hagyni, csakhogy a halászoktól megmeneküljenek. Bármi legyen is az igazság, az biztos, hogy a hód nehezen elfogható állat.