Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
II. Völgyképző folyók
nyitó centrifugális erőnek engedelmeskedik. A sodorvonalnak az eróziós tevékenységre gyakorolt hatása magától értetődő. Gyors sodrású, egyenes futású, csupán a gravitáció által mozgatott vizekben a szilárd hordalék túlnyomó része a mederágy közepén, pontosan a sodorvonal alatt halad lefelé. Ott hat legerősebben a mélyítő erózió, az oldalazó pedig egyformán támadja mindkét oldalfalat. Ha azonban a folyásirányra a centrifugális erő is hat, „átrétegződés” megy végbe a különböző sebességű vízszálak között. A sodorvonal eltolódik a centrifugális erő irányába. A sodorvonalat követve a mélyítő és oldalazó erózió maximuma is a kanyarulat külső oldalához tevődik át. A meder fala mentén áramló víz nekitámad a partnak, és pörgő csigafúróként pusztítja a szálban álló kőzetet. A feltámadó szívóörvények fatörzseket rántanak a mélybe, a meder alján hosszú, mély üregek, kutak képződnek. Különösen nagy erejű áramlások túlhajtó és fokozatosan omló lejtőket hozhatnak létre. Az erős sodrás minden nehézség nélkül szállítja el a laza anyagokat. A kanyarulat domború oldalán tehát meredek, alámosott partfal alakul ki. A kanyarulat ellenkező, a sodorvonallal szemközti, homorú oldalán az anyaglerakás, az akkumuláció a jellemző. A centrifugális erő hatására a szilárd hordalék igen sajátos utat tesz^meg. A víz a kanyarulat külső oldalán, a domború part mentén ragadja el az anyagot, amely áttevődik a belső oldalra, és az ottani, jóval laposabb homorú part mentén fölfelé halad. Eközben forrásörvények támadnak, amelyek a vízszintes víztükör kialakításához szükséges vízmennyiség alulról történő utánpótlását biztosítják. Ez csökkenti a vízsebességet, tehát a folyó hordaléka egy részét lerakni kényszerül. A kiugró partfokok köré így kavics- és homokpadok rakódnak, a homorú oldalon tehát lapos, alacsony partok alakulnak ki. Amíg a kanyarulatok, meanderek mentén létrejövő centrifugális erő csak a folyóvölgy bizonyos szakaszaiban módosítja a sodorvonal futását, a Föld forgásából eredő röpítőerő hosszú, száz kilométereken keresztül is hathat, mindaddig, amíg a folyó futása keresztezi a földforgás irányát. Nagyon sok észak-déli irányú alföldi folyó mentén találunk feltűnően meredek nyugati partokat. A Volga Kujbisev és Volgográd közötti szakaszán a széles ártérrel rendelkező keleti és a hegyes nyugati part ellentéte csak avval magyarázható, hogy a földforgás a hatalmas folyamot egyre inkább nyugat felé kényszeríti, és a kemény, kréta- és harmad- időszaki rétegek alámosására készteti. Az esésgörbék A hegyekről a völgyek felé áramló víz medre mélyítésén munkálkodik. Ha völgynek tartó útja vég nélkül tartana, egyre mélyebbre és mélyebbre kerülne medertalpa is. A mélyítő eróziónak azonban a folyó — tetszőleges magasságban, végső soron pedig a tenger szintjén lévő - torkolata határt szab. A folyók nemcsak mélyítik, hanem a kiáltó szirtek legyalulásával, a kisebb mélyedések feltöltésével egyengetik is medrüket. Természetesen az így létrejövő talp vonalhoz sem lehetne, mondjuk, vonalzót illeszteni. A medertalp lejtőszöge tehát nem azonos a forrástól a torkolatig. A vízfolyás mederkiegyenlítő tevékenységének eredményeként a hossz-szelvény enyhén ívelt, homorú, parabolaszerű görbében rajzolható meg. Az ilyen hossz-szelvényt szabályos esésgörbének nevezzük. Hogyan jön létre egy ilyen meder? Hogy ezt megértsük, képzeljünk cl kiindulási helyzetként egy medret, amely csupán elméletileg létezik, a forrástól a torkolatig azonos szögben lejtő és — ami ebben az esetben nagyon lényeges — azonos kőzetből áll. A ferde síkok törvénye alapján a folyó se61
