Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
I. A szárazföldek erei
ágai, amelyek további kis mellékpatakok „gallyaiból” táplálkoznak. Az ágak, gallyak végénél találjuk a felső szakaszon a legfeljebb patak vagy csermely nagyságú vízfolyások forrását. A természetben azonban a szabályos többnyire csak kivétel. A folyóknál sem olyan egyszerű minden esetben a fő forrásfolyó meghatározása, hiszen sokszor nincs is ilyen, vagy több, hasonló nagyságú forráság közül lehet választani. Ezt a folyók névadásakor is figyelembe kell venni. Ha például egy folyó több, azonos nagyságú forráságból táplálkozik, nevét csak a forráságak egyesülése alatti szakaszra lehet használni. így az Amazonas neve csak két tekintélyes méretű forrásága, a Maranón és az Ucayali egyesülése után jelenik meg a térképeken. Hasonlóképpen a Paraná a Para- naiba és a Rio Grande egyesüléséből születik. Európában a Duna csak a Brigach és a Breg, a Weser a Werra és a Fulda egyesülésénél kezdődik. Más folyóknál az egymással rivalizáló forráságakat külön előnévvel jelölik. így elkülönítenek Vörös- és Fehér- Majnát, Hátsó- és Elő-Rajnát, Fekete- és Fehér-Tiszát, illetve Fekete- és Fehér-Vágót. Végül vannak folyók, amelyeknél nem is lehet kimutatni tápláló vízfolyást. A legismertebb példa a Szent Lőrinc-folyó, amely vizét nem forráságakból, hanem a Nagy-Tavakból gyűjti össze. Az egyes tavakat ugyan folyók kötik össze, a Szent Lő- rinc-folyót csak az Ontario-tóból való kifolyás után illetik evvel a névvel. A mellékfolyóik gyakran a hosszúság és vízhozam tekintetében is megelőzik a befogadót. így például egyesülésükkor az Inn több vizet szállít, mint a Duna, az Ohio többet, mint a Mississippi. A Mississippi mellékfolyója, a Missouri hosszabb utat tesz meg találkozásukig, mint a Mississippi, sőt vízgyűjtő területe is nagyobb. Mindenképpen jogos tehát a közös név: Mississippi-Missouri. Arra is van példa, hogy a fő- és mellékfolyók egyesüléséből születő új vízfolyás a mellékfolyó nevét viszi tovább. így adja át „helyét” és nevét a Saőne a Rhőne-nak, a Paraguay a Paranának. Azonban előfordul ennek ellenkezője is, amikor a névadás teljesen független a hid- rográfiai adottságoktól. A Vltava ugyan hosszúság, vízhozam és vízgyűjtő terület alapján is túlszárnyalja a Mélniknél belé ömlő Elbát, sőt térkép alapján is inkább a Vltava tűnik a későbbi Elba felső szakaszának, mégis a folyó Elba néven halad tovább. A magyarázat nem a vízrajzi adottságokban, hanem a terület benépesedésé- ben keresendő. Az Elba mente tágas, termékeny lapálya ugyanis jóval régebb óta lakott terület, mint az erdőkkel benőtt, szurdokokkal tagolt Vltava-völgy. Hasonló, a vízrajzi adottságoknak ellentmondó megnevezések születtek a felfedezések korában, amikor még nem ismerték kellően a folyók felső szakaszát. Az ágas vízhálózat-rajzolat annyira jellemző a nedves éghajlatú területekre, hogy szabályos típusnak nevezhetjük. Nem ritka azonban a csupán egyoldalúan fejlett folyórendszer sem. Példa erre a bajorországi Du- na-szakasz. A nedves éghajlatú területről száraz vidékekre érkező folyók ágai egyre jobban „felkopaszodnak” (1. jövevényfo- lyók, 27. old.). Ahogy a fák között is találunk göcsörtös, meggyűrt törzsűeket, ugyanúgy a folyók sem haladnak mindig egyenesen forrásuktól a torkolatuk felé. Mindegyik folyó ki- sebb-nagyobb és az útjátjelentősen megnövelő kitérőket tesz. A valódi hossznak, valamint a forrás és a torkolat közötti legrövidebb távolságnak arányát a hidrográfusok futásfejlettségnek nevezik. Az említett kitérők legtöbbje a térképekről is leolvasható. Ilyenek például a Nílus nagy, S betűre emlékeztető kanyarjai, vagy az Ohio dél felé nyúló íve. A Pittsburgh és az Illinois állambeli Cairo város között légvonalban mért távolság 982 km, az Ohión haladó hajóknak azonban a két város között 1541 km-t kell megtenniük. A futásfejlettség tehát 1,6. 20
