Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
VIII. Megzabolázott folyók
szurdokain akár hegy-, akár pedig völgymenetben áthaladó hajók közül átlagosan minden ötödik könnyebben, minden tizedik pedig súlyosabban megsérült, és minden huszadik teljesen szétzúzódott a sziklákon. Árvizek idején, amikor megsokszorozódott a folyó ereje, még több hajó pusztult el. Ezt jelezték azok a roncsok, amelyek a téli kisvízhez viszonyítva akár 20-30 m-rel magasabban szorultak a sziklák hajlataiba. A rohanó áradat azonban nemcsak a hajótöröttek között szedte áldozatait. A Jangce partján számos kőrakás emlékeztet a lezuhant hajóvontatókra. Mesterségesen kiépített hajóutak Az ember már hosszú évszázadok, sőt évezredek óta fáradozik azon, hogy a természetes vízfolyásokon végzett beavatkozásokkal növelje a vízi közlekedés biztonságát, illetve a folyó kihasználtságát. Az, hogy a történetírás csak kevés ilyen próbálkozást jegyzett fel, nem azok hiányával, hanem sokkal inkább a kevés kezdeti eredménnyel magyarázható. Egészen más a helyzet a hajózható csatornák építésénél. Ezen a téren már az ókori Egyiptom, Mezopotámia és Kína is számos nagyszerű alkotást hozott létre. Amellett, hogy sok öntözőcsatornán is jártak hajók, számos csatornát kifejezetten a hajózás céljaira építettek. Egyiptomban a 12. dinasztia uralkodása idején készült el a Nílussal párhuzamosan haladó, zsiliprendszerrel ellátott Szóhág- csatorna. Az ókori egyiptomiak valódi mestermunkája azonban a Ta Tenat (am. átmetszés) volt. Az a csatorna, amellyel a Nílust a Timsálj- és a Keserű-tavon keresztül a Vörös-tengerrel kötötték össze, és így végeredményben hajózható kapcsolatot teremtettek a Földközi-, a Vörös-tenger és az Indiai-óceán között. A Ta Tenat építését még a Középbirodalom virágzása idején, I. Szeszósztrisz fáraó (i. e. 1971-1928) rendelte el. A mű azonban csak utóda, II. Amenemhat (i. e. 1919-1895) uralkodása idején készült el. A csatornát ugyan számtalanszor elpusztították, de mindig helyre is állították, és napjainkban is használható. Mezopotámiában állítólag már a sumérok is csatornákat építettek az áruszállítás lebonyolítására. Az mindenesetre bizonyított tény, hogy a babilóniaiak i. e. kb. 2000 táján mesterséges víziutat alakítottak ki. A csatornaépítés különösen II. Nebukadnézár (i. e. 605-562) uralkodása alatt virágzott. Ebben az időben nem csupán az Eufrátesz és a Tigris között teremtettek több helyen is kapcsolatot. Mivel az Eufrátesz régi torkolati ágait az elhomokosodás miatt már alig lehetett használni, Babilonból 600 km hosz- szú csatornán vezették a tengerbe a folyó vizét. Ez idő tájt építették Kínában is az első csatornákat. Ha a kisebb mesterséges víziuta- kat is számításba vesszük, az ókori Kínában több ezer csatorna épült. Az ország máig legfontosabb csatornájának, a Nagy-csatornának (Császár-csatorna) eredete arra a Jangce és Huaj folyók közötti víziútra vezethető vissza, amelyet a Wu fejedelemség idején, i. e. 485-ben nyitottak meg. Teljes hosszában azonban csak 1290-ben, a Kínát meghódító mongol Kublaj kán uralkodása idején fejezték be. Az uralkodó utasítására a Huang-hót átszelve és a Santungi-hegyvi- déket nyugatról megkerülve, Tiencsin környékén érte el a Paiho-folyót. Onnan közvetlen víziút épült a birodalom új fővárosa, Peking felé. Ez a Ming-dinasztia uralkodása (1368-1644) alatt készült cl teljesen. Teljes hossza 1400 km. Építői rendkívül ügyesen használták ki a közbeeső természetes vizeket, tavakat és folyókat. A hegyek között azonban sokfelé a lejtőkbe mélyítették árkát. Átlagos esése 10 km-enként 3 m. Az egyes szakaszai közötti szintkülönbséget nem zsilipekkel, hanem a mai hajóemelő berendezések előfutárainak tekinthető szerkezet segítségével győzték le. Ezeken a rö191
