Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
VIII. Megzabolázott folyók
ve 1,5 millió hektáron biztosítja az öntözést. A még építés alatt álló, a Dnyeperből a ICahovkai-víztároló fölött kiágazó Észak- Krím-csatoma a Krím-félsziget északi részén 600 hektárnyi területen járul majd hozzá a mezőgazdaság fellendítéséhez. A Volga alsó szakasza menti sztyepeket a tervek szerint a Volga-Ural-csatorna látná el. Szovjet-Közép-Ázsiában az öntözéses földművelésnek két gócpontja van. A régebbi, az Üzbegisztán keleti részén lévő, a termékeny Fergánai-medencét behálózó csatornarendszer egy ősi településterületet éltet. A Türkmén-főcsatorna — vagy másik nevén Karakum-főcsatorna —, amelynek építését 1954-ben kezdték meg, az újonnan feltört szűzföldek termőre fordítását szolgálta. A csatorna 1972-ig 850 km hosszúságban készült el. Harcban a vízbőség ellen Az életet adó víz gyarapítására irányuló fáradozásokkal egyidős a folyók pusztításai elleni védekezés. Kínában már évezredekkel ezelőtt gátakat emeltek az árvizek visz- szaszorítására. Az ország sok területén találhatók ilyen ókori építmények, a legtöbb és a legrégebbi azonban a Kínai-alföldön. Amíg Egyiptomban a vízhasznosítás volt az államszervezet létrejöttének fő anyagi hajtóereje, Kínában ezt a szerepkört az ár- vízvédelem töltötte be. Bármennyire is sebezhetők voltak a parti védművek, súlyos katasztrófákat hárítottak el. Ezt bizonyítja az is, hogy háborúságok idején vagy a dinasztiák gyengülésének napjaiban, amikor elhanyagolták a gátak felújítását, jóval pusztítóbb áradások törtek az országra. A kínaiak azonban képesek voltak arra is, hogy okuljanak egy-egy árvízi katasztrófa tanulságaiból. Amikor a Huang- ho 1852-ben Kajfeng alatt északkeleti irányba kitört a medréből, és új irányban keresett lefolyást, 60 ezer ember 25 éves munkával 640 km hosszú, 22 m magas és 22 m széles gátat emelt a folyó köré, és 1887-es újabb irányváltoztatása után sikerült visszaterelni régi medrébe. Régóta bevált módszert dolgoztak ki a gátszakadások helyreállítására is. Több ezer embert irányítottak a megrepedezett gátszakasz körzetébe. Két oldalról igyekeztek egyre közelebb jutni a gátszakadás helyéhez. Fokozatosan pótolták a hiányzó anyagot. Az utolsó nyílást pedig zsinegekből és rőzséből font, kötelekkel tartott ékzárral tömítették el. A visszamaradó hézagokat lösziszappal tömködték be. A kínai kormány 1889-ben, több pusztító árvízi katasztrófa után, holland vízépítő mérnököket hívott tanácsadóként az országba. Az akkor már világszerte elismert szakemberek bevallották, hogy ők sem tudnának a kínaiak által bevezetett módszereknél jobbat ajánlani az árvizek megfékezésére. Földünk sok emelt medrű folyóján hosszú ideig csupán a kínaiak által évezredek óta kipróbált módszert, a gátak folyamatos magasítását alkalmazták védekezésként. Ez azonban, mint a Pó és a Mississippi példáján is láttuk, nemkívánt következményekkel, a meder folyamatos magasításával járt együtt. A folyami marschok alacsonyan fekvő, mocsaras, vizenyős területein az ember kétfron- tos harcra kényszerült. A folyók torkolati szakaszát ugyanis, főleg a süllyedő partvidékeken, a tenger állandóan veszélyeztette. Mivel a tenger felől érkező vihardagályok, a mederben felhatoló dagályhullámok és a levonuló árvizek gyakran egymást erősítve léptek fel, az embereknek a tenger és a folyók ellen is fel kellett venniük a harcot. Kínában a Jangce-deltát a torkolattól Flang- csouig tartó, 200 km hosszú, kettős, stabil, még ma is ép gáttal zárták el a tenger felől. Európában az Északi-tenger keleti partján élő népek lettek - kényszerűségből - a gátépítés és a folyószabályozás mesterei. Kezdetben csupán a szigetek és a szárazföld peremterületének ármentesítése és biztosítása 181
