Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
VII. Alföldi folyók, folyótorkolatok
A tölcsér- és deltatorkolatok Minden vízfolyás útja véget ér valahol. Karsztvidékeken és száraz területeken ez a „vég” idő előtt bekövetkezhet. A folyó, még mielőtt elérné a tengert vagy egy végtavat, elszivárog a kavicsok, vagy más víz- áteresztő kőzetrétegek között, vagy más esetben vizenyős mélyedésekben, sós mocsarakban párolog el. Az eddig még le nem rakott hordalékát ezekben a mélyedésekben ülepíti le, úgynevezett belső deltát épít. Előfordulhat az is, mint például az erős párolgástól és elszivárgástól szenvedő Nigerrel Timbuktu fölött, hogy útjának egy bizonyos szakaszán kis híján befejezi „pályafutását”. A folyó, amelynek már nincs ereje arra, hogy hordalékát továbbszállítsa, belső deltát épít. A Nigert azonban néhány, a belső deltájába ömlő mellékvize átlendíti a kritikus szakaszon, és további három és fél ezer kilométeres út után végül is eléri a Gui- neai-öblöt. A legtöbb folyó a tengerbe vagy végtóba ömlik. Vannak, amelyek évmilliók óta ugyanott érik el a torkolatukat. A korábbi fejezetekben tárgyalt elvaduló vízfolyások viszont hol itt, hol ott fejezik be útjukat. így például a Huang-ho egyszer a Santung-fél- szigettől északra, másszor pedig attól délre érte el a tengert. A végtavakba torkolló folyók irányváltoztatása nyomán akár a végtavak is áthelyeződhetnek. Ennek klasszikus példáját a Tarim-medencében láthatjuk. A medence főfolyója, a Tarim, a kevés nyílt tükrű vízfelszínből, mocsarakból, kiterjedt nádasokból, valamint homok- és agyagsíkokból álló Lop-nórban vész el. A szinte teljesen lapos torkolati szakaszán gyakran változtatja futását, mivel a magával hurcolt iszapos és a szél által is áthalmozott homokos hordalékával elgátolja saját medrét. Az i. sz. IV. század előtt a Tarim jóval északabbra, Lulan környékén fejezte be útját. A IV. században torkolati szakaszát dél felé helyezte át. A Tarim vize 1725 óta a Karakosun-mocsarakban veszett el. Századunkban a folyó és vele együtt a végtó ismét északi irányba tolódott el és 1921 óta a Kuruk-darján keresztül újból a medence északi részébe torkollik. A Lop-nór medencéjének déli része ugyanakkor egyre jobban kiszáradt, az új torkolat környékén nyílt vizű tó jött létre. A tipikus alföldi folyók, függetlenül attól, hogy a tengerbe vagy pedig beltóba ömle- nek-e, torkolatuknál a hordalékkúpokhoz hasonló deltát építenek. Ha azonban kevés hordalékot szállítanak, vagy pedig hirtelen mélyülő, illetve a tengeráramlások vagy az árapály hatásának kitett partvidéken ömle- nek a tengerbe, a delta helyett tölcsértorkolat jön létre. A két jellegzetes torkolattípus között számtalan átmeneti forma található. Meredeken leszakadó partokat találunk például azoknál, amelyek nem alföldi folyóként érik el torkolati szakaszukat. A Kongó, amely közvetlenül torkolata előtt töri át az Alsó-guineai-küszöböt, erős esése révén 1,5 km széles és 70 m mély torkolati medret vésett magának, amely mintegy 150 km hosszú tenger alatti kanyonként a partok előtti szárazföldi talapzaton is folytatódik. A folyók torkolati szakaszán felnyomuló és az összeszűkülő tölcsértorkolatokban még inkább felerősödő dagályhullám komoly magasságot érhet el. A Temze torkolatánál lévő Sheerness-foknál a dagályhullám szökőárkor átlagosan 5, vakár idején pedig 3 m magas. A torkolattól 100 km-re fekvő londoni dokkokhoz érve a két érték átlagosan 6,8, illetve 3,2 m-re nő. A nagy tölcsértorkolatokban a dagályhullám szinte összefüggő vízfalként nyomul előre. Az Amazonas déli torkolati ága, a Pa- rá mellett fekvő Belém térségében a folyó víztükre pár perc alatt 4-5 m-t is emelkedik. A partokon jelentékeny pusztítást végző dagályhullámot hangos moraj kíséri. Az Amazonason felnyomuló falszerű dagály- hullámot a helybeliek találóan pororocá- nak, azaz mennydörgő víznek nevezték el. A szélsőséges esetben 10 m magasra fel tornyosuló hullámfal a hajókat is veszélybe so163
