Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
I. A szárazföldek erei
szivárgását, illetve felszíni lefolyását egyaránt lehetővé tevő éghajlati területeken (humidus, szemihumidus és szubnivális éghajlati típusokon) jellemzőek. A vízföldrajz művelői a földtani adottságok alapján megkülönböztetnek laza üledékekben, illetve szilárd kőzetben létrejövő, továbbá le- és felszálló forrásokat. A legtöbb síksági forrás laza üledékből, többnyire a széles völgyek hordalékanyagából fakad. Ahol a felszín alatti vizet egy küszöb felduzzasztja, illetve a felszínt vízzáró réteg metszi, a víz napvilágra bukkan. A források sajátos fajtáját képviselik a törmelékkúpok, hegyomlások és málladékta- karók lábánál kilépő törmelékforrások. Mivel a tárolóanyag közvetlenül a felszínen halmozódott föl, a forrásvíz egyedül a nehézségi erő által hajtva lép ki az említett fel- halmozódások lábánál. A laza üledékekkel szemben, a szálban álló kőzetekből fakadó vizek előzetesen kimosott vagy a belső erők által kialakított üregekben teszik meg felszín alatti útjukat. Leszálló források szálban álló kőzetben csak ritkán fordulnak elő. Legismertebbek közülük a rétegforrások. Keletkezésük előfeltétele, hogy a vízzáró réteg, amely fölött a víztömeg áramlik, a lejtő irányába dőljön, illetve víznyomás alatt legyen. A felszálló források sem túlságosan gyakoriak. Közéjük sorolható a legtöbb karszt- forrás. Ezeknek viszonylag nagy a vízgyűjtő területe, bő a hozama, és meglehetősen kiegyenlített a vízszállítása. A karsztvíz vagy forrásszájakban, vagy pedig barlangszerű sziklakapuban fakad a felszínre. Az első csoporthoz tartozik például a Blaubeuren melletti, részben elszivárgott Duna-vizet adó Blautopf (Kék-száj), a máA karsztterület vizeit felszín alatti vízfolyások vezetik le. A barlang egyik része még vizes, a másik viszont a karsztvízszint süllyedése következtében szárazzá vált. F = karsztforrás; T = töbör (dolina) 13