Czaya, Eberhard: A Föld folyói (Gondolat, Budapest, 1988)
III. Forradalmi események a folyók életében
pedtek meg a Szahara hegyei között. Az újabb sziklafestmények arról tudósítanak, hogy a megtelepedők mintegy 6000 évvel ezelőtt a vadászatról az állattartásra tértek át. A növényzet tehát még elegendő volt a szarvasmarhatartáshoz. Ezt a jégkor utáni időszakot éppen ezért marhapásztorkor- szaknak nevezik. A Tassziliban ekkor még folyókat éltető források fakadnak. Az ebből a korból származó, hegyi szurdokok falán talált, halakat ábrázoló festmények bőséges halfogások emlékeit őrizték meg. Az újabb festményeken pásztortörzsek harcát láthatjuk. Az ellenségeskedések az egyre jobban összezsugorodó legelők birtoklásáért folyhattak. A marhapásztorkorszaknak a Szahara belsejében lévő hegységekben a csökkenő csapadékmennyiség kereken 5000 éve vetett véget. A sivatag mintegy 4500 éve hódította meg véglegesen e hegységeket. Néhány elszigetelt helyen mindmáig megőrződött a korábbi nedvesebb időszakok egy-egy tanúja. A Tasszili-hegységben mintegy 60 óriási, 5000 évesnek tartott ciprust találhatunk. Ezek Földünk legidősebb famatuzsálemei közé tartoznak. Az Ahag- gar hegység mély szurdokaiban néhány olajfa vészelte át a száraz évezredeket. Ott forrásból időnként még fosszilis esővíz szivárog a felszínre, az 5000 éve hullott csapadék likacsos vulkáni kőzetben tárolt vize. Egy-két vízzel telt üregben még halakra is bukkanhatunk. Fajrokonaik a pleisztocén nedves szakaszaiban a Nigerig érő folyókban éltek. Mai lakóhelyük több ezer kilométerre van a legközelebbi folyótól. A Szahara belsejében fekvő kopár hegységeket napjainkban csupán néhány nomád törzs szeli keresztül. Ezen a minden civilizációtól távoli területen csak akkor esik jelentősebb mennyiségű eső, amikor Európában szokatlanul zord telek lépnek fel. Ilyenkor ugyanis, a pleisztocén hideg időszakaihoz hasonlóan, a csapadekot hozó alacsony nyomású légtömegek a Szahara felé térülnek el. Sok tekintetben hasonló éghajlati fejlődés érvényes a Szaharától délre fekvő széles átmeneti övre, Szudán és a Szahel-öv területére. Ott a nedves időszak, egy átmeneti, csökkenő nedvességű periódus formájában mintegy 6000 éve ért véget. A Szahara északi területeinek elsivatagoso- dása minden bizonnyal később kezdődött. A többek között Hérodotosz leírásait is felhasználó Theodor Monod véleménye szerint Núbia belső területén i. e. 3500 körül csökkent le hirtelen a csapadékmennyiség. A Nílus völgyéből a történelmi időkben már nem jegyeztek fel jelentősebb csapadékot. Ezzel egy időben egyre mélyebbre süllyedt a talajvíz szintje is. Más adatok szerint viszont a mauritániai Tagant és Hodh környékén a nedves periódus i. e. 2500(?)—1750—ig tartott. A Némái-, Wala- tai- és Tichiti-hegysor lábát akkoriban még tavak övezték. A fokozatosan zsugorodó tavakban még i. e. 1500-1100 között is halásztak a környék népei. A tavak maradványai csak i. e. 1000 után tűntek el. Rövid gyűjtögető életmód után a helyi népek a földművelésre tértek át. I. e. 700 körül megháromszorozódott a környékbeli települések száma. Az átmeneti fellendülést azonban i. e. 500-tól kezdődően újabb hanyatlás váltotta fel. Változtak a táplálkozási szokások is. Ebből a korból már jóval több vadállat csontmaradványa maradt fenn, rohamosan csökkent ugyanis a háziállatok - szarvasmarhák, kecskék - száma. Az emberi közösségek így próbáltak alkalmazkodni az egyre szárazabbá váló éghajlathoz. A sivatag a Szahara északi és déli részén napjainkban is támadásban van. Az elsiva- tagosodást azonban elsősorban a nem megfelelő gazdálkodás (erdőirtás, túllegeltetés) és a helytelen ökológiai védekezés okozza, s nem hosszabb távra érvényes éghajlatváltozás (1. a Szahel-kérdés, 41. old.). A pleisztocén világméretű éghajlat-ingadozásaihoz hasonlóan a Szahara területén is többször váltakoztak nedvesebb és szárazabb időszakok. Erre utalnak a Tibeszti és az Ahag95
