Budavári Kurt (szerk.): Mezőgazdasági vízhasznosítás. I. Öntözés (VIZDOK - Mezőgazdasági KkV, Budapest, 1978)

1. Az öntözőgazdálkodás alapismeretei - 1.5 Szántóföldi öntözés

mintegy augusztus elejéig tart. Így tehát a kukorica fő vízfogyasztási időszaka június közepétől augusztus elejéig tart.

Az Alföldön a levegő párologtatóképességének átlagos havi értékei (ETP): júniusban 140 mm, júliusban 170 mm, augusztusban 160 mm.

Ennek mintegy 75—80%-a a növény reális vízigénye, ha intenzív termelését kívánjuk biztosítani, azaz június közepétől augusztus közepéig mintegy 250 mm. Ebből a talaj nedvességkészlete egy részt fedezni képes, függően a talajszelvénytől és a talaj vízraktározó képességétől. A még hiányzó részt ezen időszakban lehulló csapadéknak és az öntözésnek kell együttesen biztosítani.

Az Alföldön az átlagos havi csapadékösszegek: júniusban 60 mm, júliusban 55 mm, augusztusban 45 mm.

Azaz június közepétől augusztus közepéig mintegy 110 mm, melyből legfeljebb 80—85 mm számolható a növény részére felvehetőnek. Így tehát, ha ezen fő vízfogyasztási időszak 250 mm-es igényéből levonjuk az „átlagos” 80 mm-nyi1 csapadékot, úgy a talajnak 170 mm-it kellene raktároznia. Ez a művelt felső talajrétegben nem lehetséges, az legfeljebb 100 mm-re becsülhető. Így átlagos csapadékú évben is szükséges a kukorica öntözése nagy termés eléréséhez. De mennyire inkább szükséges öntözni a kukoricát aszályos évben, vagy különösen gyengébb vízgazdálkodású talajon. Egészen ritka és kivételes az olyan esztendő, amikor a kukoricát tenyészidejének legalább valamelyik szakaszában ne kellene öntözni.

De könnyű megérteni az öntözés szükségességét akkor is, ha dinamikai vízigénye alapján számoljuk ki azt. 100 q/ha szemterméshez legalább 150 q szárazanyag-termelés tartozik, beleértve a szárat is. Ha minimálisan 300 1 vizet számolunk szárazanyag-kilogrammonként, úgy a 450 mm növény által felvehető nedvességnek felel meg olyan elosztásban, hogy annak zömét a nyári, csapadékban szegény időszakban kell biztosítani. Ez csak különlegesen jó vízgazdálkodású talajon és csak különlegesen kedvező csapadékeloszlás mellett lehetséges. 1974. évben egyes helyeken erre volt példa. Ennek ellenére sem jellemző ez, mert csak különleges kivételként lehet elkönyvelni.

Ezek után ismertetnünk kellene, hogy a kukoricát hányszor, milyen vízadaggal kell megöntözni. Nem tesszük ezt azonban azért, mert egyrészt a talaj és klímaadottságok miatt a valóságos igény mindenütt és minden évben más és más, másrészt pedig azért, mert a számítás módszerét az 1.1 pontban egyértelműen meghatároztuk. A kukorica öntözésének különleges feltételeit — kritikus fejlődési szakasza, túlöntözésre kényes volta stb. — pedig az előzőekben már tárgyaltuk.

Szólani kívánunk azonban az öntözés végrehajtásának módszeréről, az öntözéstechnika és termeléstechnika összehangolásának szükségességéről.

A kukorica sorba vetése, magas növése meghatározólag hat az öntözés végrehajtására is. Felületi öntözés esetén az öntözőbarázdának a sorokkal párhuzamosan kell haladnia. Ha hagyományos barázdás öntözést alkalmazunk, akkor az öntözőbarázdás sornak legalább 90—100 cm-esnek kell lennie ahhoz, hogy elegendő mélységű és minőségű barázda legyen kialakítható. Ez maga után vonja az általánosan alkalmazott 70 cm-es sortávolság módosítását, legalábbis a barázdás sorokban. A termelésben jól bevált az ún. ikersoros megoldás, ahol a szélesebb barázdás sor után keskenyebb, „öntözetlen” sor következik. Mindez azonban sokkal egyszerűbbnek látszik, mint a tényleges megvalósítás. Ugyanis a termelés gépei nem, vagy csak igen nagy nehézségek árán tudják követni ezt az öntözéstechnikai igényt.

114