Botár Imre - Károlyi Zsigmond: Vásárhelyi Pál, a Tisza-szabályozás tervezője (Vízügyi Történeti Füzetek 2. Budapest, 1970)
Vásárhelyi Pál Tisza-szabályozási terve - Két terv-változatának fejlődéstörténeti helye és jelentősége
beszélt (6. p.), itt további lépést tesz előre, s azt hangsúlyozza, hogy a kitűzött cél elérése ,,a Tiszánál . . . csak nagyobb szckaszokban eszközlendő általános szabályozás által egy előre kiszabott terv szerint sikerülhet" (11. p.). Ugyancsak itt olvashatunk először — Széchenyinek valamennyi erő összefogását célzó szervezési elgondolásainak hasonló műszaki alátámasztásaként — arról a döntő jelentőségű felismerésről, ami Vásárhelyi tervének talán a legfőbb érdeme, hogy az ármentesítés és a folyószabályozás egységes, egymástól elválaszthatatlan feladat. Vagyis, mint azt a töltésezésről szóló fejezet ismertetésénél látni fogjuk: a folyó szabályozásába az árvízi meder, vagyis a hullámtér szabályozása is beleértendő. De felmerült itt, ha olykor csak utalásszerűén is, számos más, később előtérbe került kérdés is (amelyeket általában az előrelátás hiányának vádjával kapcsoltak össze), bizonyságául annak, hogy mindezek a felismerések csak később, a tervet feledésbe merítő Herrich idején sikkadtak el. így pl. az árvízszint várható emelkedésének ismételt hangsúlyozása (9., 25. p.), a különálló öblözetek kialakításának, a belvízlevezető zsilipek és a partvédezetek (32., 34. p.) stb. építésének kérdése is. Vásárhelyi javaslatának kiinduló pontja, mindkét tervben, a Tisza-völgy vízrajzi leírása: a foiyó sajátosságai alapján kívánja megállapítani a szabályozásnál követendő eljárásokat. Leírása lényegében magában foglalja mindazt, ami a Tisza hidrológiai jellemzői közül a szabályozás szempontjából lényeges, s ami a kor ismeretei, a tudomány akkori színvonala alapján egyáltalán megállapítható volt. Tömören, de az adott keretek között igen szemléletesen ismerteti a Tisza ún. ,,fokainak" szerepét a környező lapályos területek árvízi elöntéseiben. Kiemeli a Csap-tárkányi szakasz kritikus helyzetét, ahol a Latorca és a Bodrog alacsonyabban fekvő völgyei rendszeresen víz alá kerülnek, felsorolja a Tokajon aluli fokokat, melyek az Árkus és Hortobágy vízfolyásokat táplálják, s ismerteti a Sajó hordalékkúpjának visszaduzzasztó hatását, és így tovább. Az Előleges javaslat mintegy empirikus, s inkább csak az érdekeltek tájékoztatását szolgáló leírását, itt a Tisza-felmérés gazdag anyagából vett jellemző adatok szemelvényes közlésével támasztja alá, amilyenek a Tisza középszélessége, mélységei a legkisebb víznél, középsebessége, vízszintingadozása, vízemésztése a maximális vízállásnál, végül az árterek kimutatása (8—10. p.). ,,A Tisza jelen ál la pótjában, magas árjai tömegének nagy részét a sok százezer holdakat tevő lapályokba veti, mellyek ott vesztegelvén, részint párolgás, s földbeszívás által elvesznek, részint lassanként a Tiszába vissza szivárogván, a magas vízállások hoszszas tartását elősegítik" (9. p.) Figyelemre méltó az az adata is, amely szerint a Tisza hossza 1346-ban „görbületei szerint mérve" Tisza-Újlaktól a Dunáig 159 ! / ( mérföld (= 1212 km), az átvágások sikerülte után pedig 93 : /i (= 760 km) lenne, tehát 61 mérfölddel (= 452 km-rel) rövidülne (7—8. p.). A későbbi szabályozás során — 1920-ig — ugyanis ,,a Tisza eredeti hosszát 1212,7 km-ről 107 átvágással 755,7 km-re rövidítették meg". A folyó pályájának rövidülése tehát — a néhány Paleocapa-féle átvágás, mint pl. Dob—Szederkény, Gyála, ellenére — csaknem a tervezettel volt azonos: 457 km.
