Botár Imre - Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása II. rész (1879-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 4. 1971)

A szegedi árvíz — fordulópont a Tisza-szabályozás történetében

rabbi mulasztásainak fokozatos felszámolása a munka szervezeti, anyagi és jogi kereteinek biztosítása terén; a Tiszavölgyi Társulat újjászervezése, a társulat és az állam feladatainak megfogalmazása, viszonyának rendezése, — majd a Vízrajzi Osztály felállítása a szabályozási és árvédelmi munkák tudományos megalapozása érdekében, a korszerűsített vízügyi szolgálat keretében . . . Végül a megújuló vízügyi szolgálat szívós, bár — a körülmények és a korábbi munkálatok által meghatározott és így szükségszerűen erősen korlátozott hatású — nem mindig eredményes küzdelme a korábbi hibák kijavításáért és a munka mielőbbi befejezéséért. Az előző időszak — az önkényuralom és a kiegyezés utáni kor — súlyos örökségének, nyomasztó terheinek leküzdése a munka tervszerű továbbfejlesztése során a vízügyi szolgálat és a Tisza-szabályozás vezetőinek legfőbb törekvésévé válik. Sajnos anélkül azonban, hogy e hibák következményeit minden vonatkozásban: teljesen és gyökeresen sikerülhetett volna felszámolni. A töltésvonalozás hibái és a Tisza szabályozásának e hibák ,,realitásával" számoló fejlesztése-javítása így — bizonyos vonatkozásokban — napjainkig ható tehertételként nehezedik ármentesítési rendszerünkre és az árvédelem munkájára. Sőt a történetileg kialakult helyzet tényeivel ma, a Tiszavölgy komplex vízrendezésének megoldása során is számolni kell — még okkor is, ha a korábbi ,,hibák" egyes kivételes esetekben, — mint pl. a Kisköre fölötti hullámtéri tározó kialakításával, ma már hasznunkra fordíthatók . . . Nem kétséges, hogy a Tisza-szabályozás fejlesztésének voltak (és vannak) objektív korlátai is az ország teherbíró képességében, gazdasági-műszaki színvonalában. Az azonban már vitatható, hogy a felelős vezetők valóban mindig helyesen értékelték-e a feladatokat és lehetőségeket. Az anyagi korlátokra való állandó hivatkozás ugyanis sokat veszít meggyőző erejéből, ha tudjuk, hogy az e téren oly óvatos és körültekintő honatyák — ugyanakkor, és még jó ideig! — milyen lelkesen és bőkezűen szavazták meg azokat az állami kamatbiztosítással támogatott, s nyakra-főre épített, ún. ,,helyi érdekű" (valójában sokszor inkább: egyéni érdekű) vasutakat, amelyek jó része még napjainkban — 80—100 év múltán! — is ráfizetéses, és amelyeket éppen korunkban szüntet meg a MÁV tervszerű fejlesztési programja. És főleg kérdésessé válik ez azok előtt, akik már ismerik a magyar vízimunkáiatok történetének korábban gondosan homályba burkolt kulisszatitkait: azt ti., hogy a kormány és a társulatok milyen nagy (nem 20—30, hanem olykor százszázalékos!) haszonnal juttattak milliós megbízásokat a megfelelő pártfogókkal (vagy csendestársakkal) rendelkező építési vállalkozóknak. Olyan vállalkozóknak, akik a Tisza-szabályozás nemzetgazdasági jelentőségű munkáját — a töltésépítéseket, kotrásokat, mederrendezéseket — csupán ragyogó konjunkturális lehetőségnek tekintették: alkalomnak az állami és társulati ráfordítások lefölözésére és a nincstelen földmunkások kizsákmányolására . . . \