Botár Imre - Károlyi Zsigmond: A Tisza szabályozása I. rész (1846-1879) (Vízügyi Történeti Füzetek 3. Budapest, 1971)

Dr. Laszlóffy Woldemár: A Tisza-völgy vízrajzi képe a szabályozási munkák küszöbén - A tiszai síkság felszíne - Az elvizenyősödés folyamata

Árvizek idején a folyó erősebben támadja homorú partjait, az apadás beálltával pedig a domború oldali zátonyon lerakja hordalékát. Kanyarulatai így minden áradással élesebbé válnak és a partok elhabolása következtében a folyásirányban is eltolódnak: vándorolnak. Egy-egy rendkívüli nagy árvíz azután átszakítja a túlfejlődött — „érett" — kanyarulat nyakát, a folyó új utat váj magának, az elhagyott mederrészen jellegzetes kifli-alakú állóvíz: morotva (mortua aqua = holt víz) marad vissza. A magára hagyott folyókat tehát szeszélyesen kanyargó, helyét folytonosan változtató és elhagyott holt-medrekkel kísért pálya jellemzi. À medervándorlás mértékéről a Felső-Tisza különböző időkben készült térképei tanúskodnak. Az elhagyott morotvákat — ne a szabályozás során mesterségesen levágott kanyarulatokra gondoljunk — világosan mutatják tavasszal a KözépTisza medrét kísérő vízborította laposok is. A Tisza vízszintesése a szabályozás előtt rendkívül kicsi volt. A Szamos beömlése és a dunai torkolat közt, 1127 km-en, kilométerenként átlag 4,6 cm, de Szolnoktól a torkolatig, kereken 500 km-en, csupán 2,0 cm. A csekély esésnek megfelelően alakult ki a folyó kanyargós pályája. A Szamos és a Bodrog beömlése közötti távolság a völgy tengelyében mérve 104,8 km, a folyó útjának tényleges hossza pedig a szabályozás előtti időben 230,8 km volt, vagyis 2,20-szor annyi. A Körös és a Maros torkolata közti 60,8 km-es távolságon 119,1 km-nyi utat csavargott be a Tisza, a vonalkifejlődés mértéke tehát itt 1,96 volt.

2 A folyók elfajulásának másik jellegzetessége a hordalékszállítással függ össze. A vízfolyások hordalék mozgató képessége az eséssel arányos. A síkságra kilépő folyó kénytelen a nagyesésű hegyi szakaszon magával ragadott hordalékterhétől megválni: a hegyek lábánál hordalékkúpok épülnek. A kúpfelületen bizonytalan a víz útja, s a feltöltés laza anyaga könnyen enged a víz sodró erejének. Az árvíz idején a mederből kilépő víz hol erre, hol arra váj magának utat: fattyúágak keletkeznek. Jól megfigyelhető ez a Körösök vagy a Maros esetében: az Alföld peremén számos ér szakad ki belőlük. Ha a síkságon tekergő folyó medréből a víz áradás idején kilép és szétterül, azonnal meglassúdik, és a növényzet között lerakja a magával hozott iszapot. így a partokon lapos hátak, övzátonyok alakulnak ki, míg a völgy távolabbi részének magassága változatlan marad. Az ott lehulló csapadék ezért megreked és a völgyfenék elvizenyősödik. A környező lejtőkről érkező vízfolyások pedig kénytelenek a befogadó folyóval párhuzamosan — völgyének lejtése irányában — folytatni útjukat mindaddig, amíg valahol lejjebb, egy alacsonyabb partszakaszon, egyesülni tudnak vele. Ezt a jelenséget ,,a torkolat elvonszolódásának" nevezik a geográfusok. Jellemző példaként a Túr folyó torkolati szakaszát említhetjük. Ahol árvizek alkalmával a víz kitör a mederből, fokot mélyít ki. Ezen keresztül azután rendszeresen elárasztja a síkság terepmélyedéseit, s ott állandó mocsarak keletkeznek, A Körös-medence hatalmas teknőjét borító Sárréteket ilyen fokokon át táplálták a Tisza, a Berettyó, a Sebes- és a Fekete-Körös árvizei. 2. Zawadowski A.: Magyarország vizeinek statisztikája. Orsz. Statisztikai Hivatal. Bp. 1891. 1. köt. 92. p.