Bogárdi János: Környezetvédelem - vízgazdálkodás (Korunk Tudománya, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975)

II. rész - 2. Az ipari tevékenységből és az urbanizációból keletkező vízszennyezés; a szennyvíztisztítás kérdései

A szennyvízben a mechanikai tisztítás után még jelentős mennyiségű oldott és kolloid állapotú, bomlékony, rothadóképes szennyező anyag marad, amelyek a befogadót még erősen terhelhetik. A szennyvíz további tisztítására a szerves anyagok biokémiai oxidációján alapuló ún. biológiai tisztítás terjedt el. Ezek oxigén jelenlétében aerob folyamatok, és a természetes vizek öntisztuló jelenségéhez hasonlóak. A különbség csak az, hogy a biológiai szennyvíztisztítás során a szerves anyagok bomlási folyamatai megfelelő energiabefektetéssel sokkal rövidebb idő alatt és jelentősen kisebb térben játszódnak le, mint a természetben.

A biológiai tisztítás lehet mesterséges (csepegtetőtestes és eleveniszapos eljárás) vagy természetes (árasztásos, esőztető- öntözéses és halastavas módszer).

A csepegtetőtestes berendezésekben (adalékanyaggal töltött medencék, újabban műanyagtöltésű csepegtető testek) nagy víz —levegő határfelületeket hoznak létre, amelyeken a biokémiai oxidációt végző mikroorganizmusok megtapadhatnak. Kialakul az ún. biológiai hártya, amelynek aktív részén adszorbeáiódnak az oldott és kolloid szerves anyagok. Az autooxidációs fázisban aztán vízzé és szén-dioxiddá oxidálódnak.

Az eleveniszapos eljárás szokásos módja elvileg hasonló a csepegtetőtestes folyamathoz. A biokémiai oxidációt végző szervezetek azonban itt nem helyhez kötöttek, hanem szabadon, iszapszuszpenzióként, ún. eleveniszapként lebegnek a szennyvízben.

A lebontáshoz szükséges oxigént mesterségesen, légbefú- vással vagy mechanikus szerkezettel (rotor) juttatják a rendszerbe.

Az eleveniszap — a csepegtetőtestes rendszer biológiai hártyájához hasonlóan — magából a szennyvízből alakít72