Bogárdi János: Környezetvédelem - vízgazdálkodás (Korunk Tudománya, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975)

II. rész - 4. A vízminőség szabályozásának, a felszíni és felszín alatti vízek védelmének kérdései

meghatározására. Az elkeveredési folyamatot idő- és térbeli fázisokra bontják (sugár, csóva, elkeveredés). Értékes magyar vizsgálatok is folyamatban vannak.

4.3. A vízfolyások terhelhetőségének és öntisztulóképességének kutatása

A vízminőség szabályozásához igen fontos a vizek terhelhetőségének, illetve öntisztuló képességének az ismerete.

A folyamat biológiai, és az ökoszisztémák önszabályzó- képességével kapcsolatos. A biológiai körfolyamat eleve feltételez bizonyos mértékű vízszennyezést, hiszen ezáltal jut a „tápanyag” a vízbe. A szerves tápanyagok lebontását mikroorganizmusok végzik, és ez természetes körülmények között aerob lebontási folyamat.

A szennyvíz koncentrált bebocsátásának helyétől a folyás irányába haladva, öntisztulás következik be. Az öntisztulást biztosító szakasz hosszát számos tényező befolyásolja; általában 2 km-től 20 km-ig terjedhet a hígulástól függően. A víz életét elsősorban a szennyező anyagok mennyisége és az oldott oxigén tartalma befolyásolja. A szervesanyagkoncentráció növekedésével a szaporodó baktériumok egyre több oldott oxigént igényelnek. Oxigénhiány esetén kezdetben a magasabb rendű élőlények pusztulnak ki, míg végül csak az anaerob baktériumok képviselik az életet. Ilyenkor a víz bűzössé, zavarossá, fekete színűvé válik.

Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy az öntisztulás szempontjából lényeges az oldott oxigén mennyiségének növelése.

Az adszorpció révén az atmoszférából a víztérbe kerülő oxigén mennyiségének a növelése a vízfolyás turbulenciájának fokozásával már mérnöki feladat.

Az állóvizekben vagy a víztározókban a víz cirkulálását biztosító úszó szivattyúk alkalmazása — amelyek tulajdonlót)