Bocz Ernő: Az idényen kívüli öntözés („Ma újdonság, holnap gyakorlat”, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1978)
Az idényen kívüli öntözési rend jellemzői
kialakult száraz réteg felett azonban — a csapadék hiányában — ez a talajnedvesség egy idő múlva napokon belül kifogyott. Ilyenkor annál nagyobb volt a növény fejlődésében, termésképzésében a visszaesés, minél bujább volt a növényállomány. Az idényen kívüli öntözésben a hozzá tartozó — a talaj mélyebb rétegére kiterjedő — talajnedvesség-vizsgálattal ezek a meglepetések kiküszöbölhetők. Az idényen kívüli öntözési rend feladata a talaj mélyebb rétegében is az optimális vízellátás folyamatos biztosítása. Ez a talajállapot elősegíti a növény mélyebb gyökerezését, a talaj jó mikrobiológiai életfeltételeit, a tápanyagok jobb feltá- ródását. Ha a talaj vízbefogadó képessége nem nagy, a hagyományos öntözés szabályait kell figyelembe venni. Csak a mélyebb talajvízszintű, a káros vízzáró rétegtől mentes és a vastagabb víztározó rétegű talajokon van lehetőség megbízhatóbb öntözési előrejelzésekre. A növények vízigényének kritikus időszakai A növények vízigényének kritikus periódusaira és vízmennyiségére vonatkozó megállapítások általában egymástól eltérőek, sőt sok esetben ellentmondóak is. Az eredmények különbözőségének fő oka, hogy a vizsgálatokat különböző módszerekkel, eltérő körülmények között végezték. Azonban világviszonylatban is teljesen egységes eredményeket állapítottak meg, ha csak a növények potenciális vízfogyasztását vizsgálták. Ez esetben a vizsgálati módszerek közel azonosak voltak, másrészt a vizsgált egyetlen tényezőt a többi tényező befolyásától függetleníteni lehetett. Ma már senki sem vitatja egymagában a növény vegetáció alatti élettani vízigényének menetét. A növények vízigénye a fejlődés kezdetét követően fokozatosan növekszik. Különösen a szárbaindu- lás és az azt követő időszakban fokozódik erőteljesen a növények vízfogyasztása. A növények feno- fázisainak változása rendszerint egybeesik a hőmérséklet növekedésével és az asszimilációs — párologtató — felület rohamos növekedésével. A növény asszimilációs tevékenységét és a vele járó vízfogyasztás nagyságát elsősorban a hőmérséklet határozza meg. A hőmérséklet évenkénti periodikus változása — emelkedő és csökkenő szakasza — a növény vízfogyasztásával összhangban van. A hőmérséklet fokozatos emelkedésével a növényekben az ásványi tápanyagok felvételének üteme növekszik, majd a hőmérséklet csökkenő szakaszában a korábban összegyűjtött tápanyagokból megindul a termésképzés. A második szakaszban a vízfogyasztás — a növény csúcsfogyasztását követően — fokozatosan csökken. A termés végső érési szakaszában pedig a vízfogyasztás a minimumra süllyed. A növény a korábbi nagy asszimilációs felületével kezdetben még rendelkezik, de annak aktivitása fokozatosan csökken, majd az asszimiláló felület lassan elhal. Ez alól általában a kétéves (pl. a répafélék) és az egyes évelő kultúrák (pl. a lucerna) képeznek kivételt. Az évelő kultúrák közül pl. a gyümölcsfa, a szőlő stb. vízfogyasztása viszont a növény általános éves funkcionális menetét követi. Az előbbi összefüggéseket korábban mind a hazai, mind az európai öntözés gyakorlata néha túlzottan leegyszerűsítette. A növényeket általában a fő fenő fázisaikban (szárbaindulás, virágzás, meg- termékenyülés, termésképzés időszakaiban) öntözték. Kutatásainkban a növények potenciális vízigényét és annak tápanyagszintektől függő változását, valamint a termésre gyakorolt hatását vizsgáljuk. Evapotranszspirométerekben kutatjuk továbbá néhány növény vízfogyasztását attól függően, hogy a 100, 200 és 300 cm mélyen levő víz- illetve termőréteg hogyan befolyásolja a növény víz- és tápanyag-gazdálkodását. Mindenekelőtt alapösszefüggések megállapítására törekszünk, hogy a különböző talaj adottságú táblákban a talajnedvesség készletét meghatározhassuk, s ennek, valamint a lehulló csapadéknak a figyelembevételével a növény tényleges vízszükségletét meghatározzuk. Az idényen kívüli öntözési rend kidolgozásához hazánkban olyan szántóföldi öntözési tartamkísérletek nem voltak és nincsenek, amelyek megfelelően tájékoztathatnának. Az öntözéskutatás szervezete, de maga az öntözés célkitűzése is állandóan változott. Az „útkeresésben” nem alakulhatott ki olyan egységes koncepció, amelyet a szabatos szántóföldi öntözési kísérletek terveiben, célkitűzéseiben meg lehetett volna fogalmazni. Az öt-tíz éves öntözési tartamhatásokból — a mi szélsőséges időjárásunk mellett — általánosabb összefüggést levonni egyébként sem lehet. A növények vízigényét — az öntözés szükségességének megállapítását — elsősorban nem a növény, hanem a talaj „oldaláról” szemléltük. A növények vízigénye, de főképpen a talajon keresztüli kielégíthetősége egészen más képet mutat, mint amit a növény pillanatnyi evapotranszspirációja. Az öntözés szükségessége a klasszikusnak nevezhető magas talajvízszintű talajon valóban pontosan követi a növény vízigényének menetét, mivel a talaj felső 30—40 cm-es rétegének vízgazdálkodására támaszkodik. Lényegesen más a helyzet, ha a talajok 200 cm-es rétegének vízgazdálkodása játszik közre és annak vízellátása csak a légköri viszonyoktól függ. A bonyolult összefüggés tisztázására a Tiszántúl lösziháti csernozjom talajain folytattunk vizsgálatokat. Azt kutattuk, hogy — a növény, a talaj és az időjárás függvényében — adott talajon a növények vízigénye időben és mennyiségben hogyan alakul. Az alapösszefüggések előzetes felvázolása céljából a legnagyobb múltú uradalmi gazdaságaink több évtizedes terméssorait használtuk fel. Megállapítottuk a nagy terméseket kialakító éghajlati elemek (csapadék, hőmérséklet, napsütés, relatív páratartalom) hatásának kritikus 13
