Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Fejér László, dr. Filotás Ildikó, dr. Juhász József, dr. Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon - IV. A középkori közkutakról a vezetékes vízművekig - fejezetek a magyarországi vízellátás 18-19. századi történetéből
A középkori közkutakról a vezetékes vízművekig. csövekre cserélte ki az elosztó fővezetéket.Tumler nemcsak a vízműveknek volt szakértője, hanem más műszaki feladatokat is sikerrel megoldott. A Dunántúlon, számos birtokon végzett mocsár lecsapolási munkákat, gyakran kérték fel malmok, illetve malomcsatornák megépítésére. Megbecsülésben, tiszteletben gazdagon fejezte be földi pályafutását 1835-ben, Veszprémben. Tumler Henrik nemesi címere a budai kúttal Vízkutatás "ráérzessél" A 19. század utolsó harmadában az ivóvízellátás tekintetében Magyarországon a legelhanyagoltabb területnek az Alföld vidéke számított. Míg a domb- és hegyvidéki településeken élőket a környező források és kutak látták el vízzel (közműves vízszolgáltatásról persze alig beszélhetünk e vidéken), addig a Tisza-völgyében élők rossz minőségű vizet adó ásott kútjaikkal ki voltak szolgáltatva a különböző betegségeknek és járványoknak.4 Egy 150 évvel ezelőtti krónikás keserűen figyelmezteti kortársait: "Aki nálunk vizet akar inni, külön-külön kötelet és edényt tartson, hogy a kútból meríthessen, mert jó iható vizű kút alig találta- tik, de ezekben is bajos hozzájutni a vízhez, mert ágas, gém, ostor, veder ... nemigen van divatban; ezek készíttetése gondját elődeink az utókorra Iwgyták, s ezek régóta jobb időkre halasztgatják." Az átfogó vízszabályozások előtti korokban a nagy kiterjedésű mocsarak és lápok világában élő ember gyakran használta a "lápi kutat", amely gyakorlatilag egy hosszában, az utolsó bütyökig átfúrt nádvesszőből állt. Az éppen maradt bütyök felett apró lyukakat vágtak, vagy keskeny nyílást hasítottak, hogy valamiféle szűréssel juthassanak vízhez. Az így elkészített nádveszővei a lápi szövedéket átdöfve a láp alatti vizet lehetett megszívni. Hogy azután ez a víz milyen minőségű volt, azt csak a Jóisten tudta, no meg talán az a lápi ember, akinek évtizedes tapasztalata volt e kérdést illetően. Az alföldi artézi kutak fúrása előtt (az első sikeres kísérletet e téren 1879-ben a püspökladányi vasútállomás számára fúrt kúttal a Zsigmondyak5 végezték) nem volt megbízható ivóvíz forrása az alföldi települések zömének. A nagy alföldi aszálykatasztrófa (1863) előtti évben is igen száraz időjárás uralkodott a hortobágyi pusztaságon. Debrecen polgárai, akiknek vagyonát a Hortobágyon legeltetett több tízezres marhagulyák és csordák jelentették, kétség- beesetten keresték, ki tudna számukra a pusztaságban vizet fakasztani. Az érintett tájék ekkor már túl volt a Tisza-sza- bályozás töltésépítő munkálatain, közvetlenül a folyókból tehát nem számíthatott semmiféle vízre. Már csak azért sem, mert a Tisza vízszíne is irgalmatlanul alacsony volt, árvíznek, pedig híre sem volt abban az esztendőben. A város vezetői fel is szólították Frank Antal tanácsnokot, hogy a Tisza-szabályozási Társulatnál járjon el egy zsilip építése ügyében, amely időről-időre vizet engedne a Hortobágyra. A vízhiány egyre fenyegetőbb következményei elleni lépésekről E. Kiss Sándor egy - a korabeli lapok híradásaiból tallózó cikkében - tanulságos történetet adott közre. A debreceniek hortobágyi kútépítési kísérleteik során a neves francia "vízfakasztó", Richard abbét meghívták, találna nekik vizet a száraz pusztaságban. A derék "hydro- geognóz", ahogy a korabeli tanult emberek nevezték a különös foglalkozású papot, 1862 nyarán érkezett a városba, s hamarosan a Hortobágyon találjuk őt és a kísérletében lévő városi tanácsnokokat, akik jelentésükben arról számolnak be, hogy az abbé már 39, kútásásra érdemes helyet jelölt ki. Debrecen városa azonban nehéz helyzetben volt. Richard abbé borsos számláját (1750 forintot) még ki tudta egyenlíteni, de valamennyi kút kiásatására már nem volt pénze, így azután 1862 júliusában mindössze egynek az elkészítésére utaltak ki előleget, 250 forintot. A cívisváros gazdái nem csalatkoztak várakozásaikban. A még júliusban, több mint 7 méter mélyen kiásott kútból bőséges hideg víz fakadt. A siker felvillanyozta az építtetőket, s nemsokára újabb kút ásásához fogtak hozzá, amely a Francia-lapos vidéken mind a mai napig létezik, s amelyet a nép Francia-kút-nak nevezett el. A kortársak így írnak Richard abbé vízkutató módszeréről: "Kutatása alkalmával egy delejtűn s egy vízmértéken kívül más segédeszközöket nem használ, térképekkel mit sem gondol, s azt maga is kénytelen volt bevallani, hogy a nagy szárazságban biztosabban tud forrásokat kimutatni. Állítja, hogy akár gyalog, akár szekéren valamely a föld gyomrában rejlő bő forráshoz ér,
