Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó: Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig - VIII. Az első világháború előtt épült vízművek
Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig A Révfalui víztorony építése ban újabb három kút fúrására. Új fővezetéket fektettek le a Kiskúti vízmű és a Budai úti víztorony között. így a vízmű napi kapacitása 9000 m3-re növekedett. Az ipari vízmű bővítését az időközben megszűnt áram- szolgáltató-mű hűtővizét adó Kis-Duna parti szivattyútelepének bekapcsolásával 1928-ban hajtották végre. Sopron A város római elődjében, Scarabantiában már az ókorban volt vízvezeték, később azonban ásott kutakból merítették a vizet. A lakosság számának növekedésével egyre nagyobb volt a fertőzés veszélye. Az ásott és falazott kutakból ellátott városban a fertőzött víz miatt a vérhas és tífusz szinte évenként okozott sok-sok halálos áldozatot követelő járványt. A város legnagyobb hátránya a vízhiány volt. Különösen az Ikván túli városrészen élők szenvedtek sokat a gyakori vízhiány miatt. Sopron város tanácsa több sikertelen kútfúrást követően, a meglévő közkutak folyamatos és költséges karbantartása mellett, 1869-ben kitartóan foglalkozott a közműves vízellátás megvalósításával, ezért földtani vizsgálatok végzésével bízta meg Heinrich Wolf bécsi geológust, aki a város vízigényének kielégítésére a talajvizek igénybevételét javasolta. A terv végrehajtását azonban a házipénztár állapota megakadályozta. 1885-ben a törvényhatósági bizottság ülésén ismét napirendre került a kérdés, amikor Carl Freiherr von Schwarz, bécsi vállalkozó kapott megbízást és egyúttal jelentős ösz- szeget is a tervezéshez és a munka megindításához. Schwarz szakértője, Passini a korábbi geológiai tanulmányokat is felhasználva a somfalvi vízgyűjtő terület talajvizét javasolta a város vízellátása céljából igénybe venni. A vízhozam megállapítására próbakút készült, mely később a vízmű gyűjtőkútja lett. A vízmű megvalósítására készíttetett tervek alapul vételével a város közgyűlése a vízvezeték építésére, üzemeltetésére és finanszírozására nyilvános versenytárgyalást hirdetett. A pályázat szerint a napi 2000 m3 vizet szolgáltató vízmű 50 év után ingyenesen a város tulajdonába menjen át. A városi polgárok meg kívánták akadályozni, hogy a város közműve koncessziós szerződéssel, idegen tőkések kezébe kerüljön. Megalakították ezért a Soproni Városi Vízvezeték Rt-t, mely minden joggal és kötelezettséggel átvette a brünni Schmid és társai vállalkozók koncesszióját, vállalva a 276.000 Ft építési költségajánlatot. Az 1891. júliusában alakult Rt. 1892. szeptember 1-re befejezte a vízmű megépítését. A gyűjtő-kúthoz csatlakozó somfalvi galéria hossza 348 m volt. A gyűjtőkútból a gőzgéppel meghajtott szivattyúk 200 mm-es 410 m hosszú vezetéken nyomták a vizet a Bécsi dombon épült 2 x 600 m3-es medencébe. Az innen kiinduló elosztóhálózat a vízmű átadásakor 19 km, az első években az átlagos napi vízfogyasztás 463 m3 volt. Az üzembe helyezést követő évben már nehézségek jelentkeztek. Egyrészt a tavaszi árvíz elárasztotta a szivattyúházat, másrészt kitűnt, hogy az előírt napi 2.000 m3-t nem tudja szolgáltatni a vízmű. Ez utóbbi miatt bővítették a somfalvi galériát és kiépítették a vízműhöz csatlakozó bánfalvi víztermelő létesítményeket (kutak, galéria, szivornyaveze- ték). Kétségtelen előnyt jelentett a városnak a közegészség- ügyi helyzet ugrásszerű javulása. A tífusz megbetegedések száma negyedére csökkent, a vérhas fertőzéses betegség, pedig teljesen megszűnt. Az 1900-as évek elején a város terjeszkedése, a hálózat bővítése, újabb fogyasztók bekapcsolása a vízbeszerzés bővítését tette szükségessé. Ezt a galéria bővítésével, újabb három kút építésével végre is hajtották, de a kívánt többlet mennyiséget a fejlesztés nem biztosította. Újabb vízbeszerzés érdekében történtek intézkedések. A Csalánkert, a Kis55
