Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó: Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig - VI. A kultúrmérnöki hivatal feladatai
Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig • kidolgozott egy vizsgálati szabványt ivóvizekre, szennyvizekre, kazánvizekre • vízvezetéki adatokat gyűjtött, megállapítva az egy főre jutó átlagos fogyasztást • előírásokat készített a vízmércék használatáról • segédletet állított össze: az építési költségek,a jövedelmezőség, és a vízdíjak tekintetében.42 Az Iparügyi Minisztérium bekapcsolódása a vízellátás ügyébe azt jelentette, hogy a kérdésekkel újra három minisztérium foglalkozott. Hatáskörüket, feladatkörüket az 1936. évi tiszti címtár alapján foglaljuk össze. A Belügyminisztériumban tovább működött az Országos Közegészségügyi Intézet, melynek igazgatói székét ebben az évben éppen nem töltötték be. A tisztikarban Schulek Elemér és Lovrekovich István dolgozott. A Földművelésügyi Minisztériumban az V/a. (adminisztratív) vízügyi főosztály teendője volt a vízjogi engedélyezés másodfokon, valamint a források és gyógyvizek védőterületeinek felügyelete. Az V/b. (műszaki) főosztály 2., kultúrmérnöki ügyosztályához tartoztak - többek között - az artézi kutak létesítésével kapcsolatos hatósági eljárások műszaki kérdései. Az ügyosztály vezetője Weszely Béla volt, a személyzet, pedig több kiváló kultúrmérnökből (Rochel Dezső, Trümmer Árpád, Hallóssy Ferenc) állt. Az osztály felügyelete alá tartozó kultúrmérnöki hivatalok ebben az időben is jelentős munkát végeztek el a területen. A lakosság vízellátásában a forrásokkal és természetes vízfolyásokkal szemben a kutak kaptak a korábbinál nagyobb szerepet. Ezek létesítése nem igényelt nagyobb beruházást és elegendő víz esetén vezetékbe is bekapcsolhatók voltak. 1930-ban már kb. 6000 mélyfúrású és artézi kút üzemelt. 16 városban körzeti vízvezeték volt, mely egy-egy kút vizét hasznosította. E vízműveknél az artézi kutak természetes nyomását felhasználva juttatták el a vizet a hálózatba és a lakásokba, sem nyomást biztosító szivattyúkat, sem tározót nem építettek. A budai királyi palota egykori vízvezetéki szivattyútelep (ma Várkert Kaszinó) az 1980-as években A berendezések nem a közösség, hanem az azt használók magántulajdonában voltak, de bizonyos határig lehetett csatlakozni. Ilyen körzeti vízvezetékek voltak például Balassagyarmaton, Baján, Békéscsabán, Cegléden, Csongrádon, Gyulán, Hódmezővásárhelyen, Jászberényben, Kiskunfélegyházán, Kisújszálláson, Rákospalotán, Salgótarjánban, Makón, stb.43 Az artézi kutak főként az alföldi városok vízellátását szolgálták. Szentesen 46, Kecskeméten 91, Nyíregyházán 53 mélyfúrású és artézi kút volt a települések belterületén. Voltak azonban a kútfúrásokkal kapcsolatos műszaki igények a dunántúli és észak-magyarországi kultúrmérnöki hivatalok területén is. Az érdekelt községek, városok, vasút és posta- igazgatóságok, és a magánosok kérelmekkel árasztották el a Utcai közkifolyó terve a 19. századból
