Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)

Bulkai Pál, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó: Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig - VI. A kultúrmérnöki hivatal feladatai

Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig gazdasági, esetleg vízhasználatot korlátozni kíván-e; -annak a kijelentése, hogy a tervezett vízi munkákat vagy vízhasználat létesítéséhez a kérvényező kisajátítást vagy szolgalmat igénybe venni, vagy valamely fennálló mező- vagy erdőgazdasági, esetleg vízhasználatot korlátozni kíván-e; • mindazok érdekeltek megnevezése, kik a létesítendő munkálat vagy vízhasználat által közvetve vagy közvetlenül érintetnek és azoknak netáni nyilatkozatai". Az előzőek azt mutatják, hogy a vízhasználatok engedélye­zésére irányuló eljárás széles körű bizonyítást foglalt magá­ban, ideértve a legkülönbözőbb érdekek összehangolásá­nak feladatát is. A hatósági engedély nélküli munkák, a vé­dőterületre vonatkozó korlátozások megszegése, az enge­délyokiratban megállapított legmagasabb, vagy legalacso­nyabb vízszint meg nem tartása - kihágásnak minősült és háromszáz forintig terjedő pénzbüntetést vont maga után. A pénzbírságok felhasználását a törvénycikk praktikus mó­don úgy szabályozta, hogy azok felerészben az országos vízisegély alapba, felerészben a községi szegényalapba ke­rültek, azok a pénzbírságok pedig, amelyeket a vízi­könyvbe való bejelentés elmulasztójával szemben vetettek ki; a törvényhatósági tiszti nyugdíjalapot gyarapították. A törvénycikk „életbeléptetésére", azaz az egyes rendelke­zések végrehajtására adták ki a 45.689/1885. sz. "Általános Rendeletet". E jogszabály tételes előírásokat tartalmazott a vízhasználatok és a vízi munkák engedélyezése során al­kalmazandó eljárásról. Alaptétel, hogy a kérvényt minden további tárgyalás nélkül el kell utasítani, ha az közérdekbe ütközik. Közérdekbe üt­közőnek, pedig az a vízhasználat, vízi-munka tekinthető, mely közlekedési, építési, életbiztonsági, hajózási, tutajozá­st favontatási vagy egészségügyi közérdekbe ütközik, vagy ha az engedélyezendő vízhasználat által valamely más vízhasználat oly mértékben csorbul, hogy eredeti cél­jának többé nem felel meg. A rendelet az ívó- és a házi használatra szolgáló víz enge­délyezése kapcsán kimondja, hogy legfontosabb a közgaz­dasági érdek, és ezek kielégítése érdekében még a szabad rendelkezés alatt álló vizekre (magánvizek) is korlátozást lehet kimondani. A hatósági rendelkezés alatt álló vizekből (közvizek) a há­zi használatra mindenki szabadon meríthet, de csak kéz­zel, edényekbe. Hatóságilag engedte meg azt is, hogy a vi­zekből kiágazó árkokon, csatornákon, bárki szabadon mosson kivéve, ha az adott vízen az a használat, melyre a víz szolgál, annak tiszta állapotban való tartását indokol­ja. Az ásvány- és gyógyforrások védterületének, továbbá a felszín alatti vizek használatának szabályait a rendelet ugyancsak meghatározta, szigorúbb követelmények érvé­nyesítését is előírva. Ennek oka, a törvény szerint, "hogy a föld alatti vizek járása és természete nehezebben ismerhető fel és állapítható meg, mint a felületi vizeké, így az engedélyezési kérvényhez mellékelendő ter­veknek szakértői tanulmányozásánál kiváló gond fordítandó arra, hogy a szándékolt munkálatok által más szomszédos vizek haszná­lata meg ne csökkenjen, vagy meg ne szűnjék." VI. A települési ivóvízellátás hatósági szervezete A kultúrmérnöki hivatal feladatai Az 1879-ben Kvassay Jenő kezdeményezésére létrehozott kultúrmérnöki hivatalok és az előzőekben említett Vízjogi törvény teremtette meg a vidéki városok közműves vízel­látása műszaki megvalósításának lehetőségét. A törvény 42. §-a szerint minden vízügyi munkához, mely idegen ér­dekeket érint, előzetes hatósági engedélyt kell kérni. Mivel ide tartoztak a községi vízvezetékek is, a kultúrmérnökök közvetlenül is kapcsolatba kerültek a feladattal. Az idézett vízjogi törvényhez tartozó Általános rendelet szerint az en­gedélyt a vízvezetékek esetében is a törvényhatóság adta, de mindig ki kellett kérni az illetékes kultúrmérnöki hiva­tal szakértői véleményét (7. §), bárki is készítette a tervet. A vízművek építtetői számára tehát kézenfekvő volt, hogy a műveket - ingyenesen - a kultúrmérnökökkel terveztes­sék. A tervezéshez azonban az illetőknek meg kellett ta­nulni a szakmát, amire csak külföldön volt lehetőség. A birtokosokkal közvetlen kapcsolatban álló kultúrmérnö­kök - az igényeknek megfelelően - nemcsak talajjavítást, alagcsövezést, lecsapolást végeztek, hanem már 1882-től volt példa arra, hogy munkájukat gazdasági jellegű vízveze­tékek építésével kapcsolták össze. 1882-ben Mósócon (Túróc m.) az alagcsövezésből származó drénvizet például a szesz­gyárba, Necpálon (Nyitra m.) a gyümölcsösbe vezették, és 1883-ban Kelembéren (Sáros m.) így kapott a gazdasági ud­var napi 15 m3 vízellátást. Jóllehet 1885-től a kultúrmérnö­kök foglalkoztak forrásfoglalással, vízvezetékek, kútépíté- sek terveivel is,18 de a kultúrmémökség (a VII. kerületi hiva­tal) a vízjogi törvény életbeléptének esztendejében (1886.) Dicsőszentmárton város vízvezetéki tervének elkészítésével tette meg az első lépést a törvényben megszabott ivóvíz-el­látási feladatainak ellátása tekintetében. (Trümmer 1940.) A Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium keretében működő kultúrmémökség az 1889. évi közigaz­gatási reform során a Földművelésügyi Minisztériumba került. A hazai vízellátás fejlődése szempontjából megha­tározó jelentőségű előrelépés volt, amikor 1890-ben, a mi­38

Next

/
Oldalképek
Tartalom