Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)
Bulkai Pál, dr. Dóka Klára, dr. Filotás Ildikó: Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig - VI. A kultúrmérnöki hivatal feladatai
Vízellátás a 19. század közepétől a második világháborúig gazdasági, esetleg vízhasználatot korlátozni kíván-e; -annak a kijelentése, hogy a tervezett vízi munkákat vagy vízhasználat létesítéséhez a kérvényező kisajátítást vagy szolgalmat igénybe venni, vagy valamely fennálló mező- vagy erdőgazdasági, esetleg vízhasználatot korlátozni kíván-e; • mindazok érdekeltek megnevezése, kik a létesítendő munkálat vagy vízhasználat által közvetve vagy közvetlenül érintetnek és azoknak netáni nyilatkozatai". Az előzőek azt mutatják, hogy a vízhasználatok engedélyezésére irányuló eljárás széles körű bizonyítást foglalt magában, ideértve a legkülönbözőbb érdekek összehangolásának feladatát is. A hatósági engedély nélküli munkák, a védőterületre vonatkozó korlátozások megszegése, az engedélyokiratban megállapított legmagasabb, vagy legalacsonyabb vízszint meg nem tartása - kihágásnak minősült és háromszáz forintig terjedő pénzbüntetést vont maga után. A pénzbírságok felhasználását a törvénycikk praktikus módon úgy szabályozta, hogy azok felerészben az országos vízisegély alapba, felerészben a községi szegényalapba kerültek, azok a pénzbírságok pedig, amelyeket a vízikönyvbe való bejelentés elmulasztójával szemben vetettek ki; a törvényhatósági tiszti nyugdíjalapot gyarapították. A törvénycikk „életbeléptetésére", azaz az egyes rendelkezések végrehajtására adták ki a 45.689/1885. sz. "Általános Rendeletet". E jogszabály tételes előírásokat tartalmazott a vízhasználatok és a vízi munkák engedélyezése során alkalmazandó eljárásról. Alaptétel, hogy a kérvényt minden további tárgyalás nélkül el kell utasítani, ha az közérdekbe ütközik. Közérdekbe ütközőnek, pedig az a vízhasználat, vízi-munka tekinthető, mely közlekedési, építési, életbiztonsági, hajózási, tutajozást favontatási vagy egészségügyi közérdekbe ütközik, vagy ha az engedélyezendő vízhasználat által valamely más vízhasználat oly mértékben csorbul, hogy eredeti céljának többé nem felel meg. A rendelet az ívó- és a házi használatra szolgáló víz engedélyezése kapcsán kimondja, hogy legfontosabb a közgazdasági érdek, és ezek kielégítése érdekében még a szabad rendelkezés alatt álló vizekre (magánvizek) is korlátozást lehet kimondani. A hatósági rendelkezés alatt álló vizekből (közvizek) a házi használatra mindenki szabadon meríthet, de csak kézzel, edényekbe. Hatóságilag engedte meg azt is, hogy a vizekből kiágazó árkokon, csatornákon, bárki szabadon mosson kivéve, ha az adott vízen az a használat, melyre a víz szolgál, annak tiszta állapotban való tartását indokolja. Az ásvány- és gyógyforrások védterületének, továbbá a felszín alatti vizek használatának szabályait a rendelet ugyancsak meghatározta, szigorúbb követelmények érvényesítését is előírva. Ennek oka, a törvény szerint, "hogy a föld alatti vizek járása és természete nehezebben ismerhető fel és állapítható meg, mint a felületi vizeké, így az engedélyezési kérvényhez mellékelendő terveknek szakértői tanulmányozásánál kiváló gond fordítandó arra, hogy a szándékolt munkálatok által más szomszédos vizek használata meg ne csökkenjen, vagy meg ne szűnjék." VI. A települési ivóvízellátás hatósági szervezete A kultúrmérnöki hivatal feladatai Az 1879-ben Kvassay Jenő kezdeményezésére létrehozott kultúrmérnöki hivatalok és az előzőekben említett Vízjogi törvény teremtette meg a vidéki városok közműves vízellátása műszaki megvalósításának lehetőségét. A törvény 42. §-a szerint minden vízügyi munkához, mely idegen érdekeket érint, előzetes hatósági engedélyt kell kérni. Mivel ide tartoztak a községi vízvezetékek is, a kultúrmérnökök közvetlenül is kapcsolatba kerültek a feladattal. Az idézett vízjogi törvényhez tartozó Általános rendelet szerint az engedélyt a vízvezetékek esetében is a törvényhatóság adta, de mindig ki kellett kérni az illetékes kultúrmérnöki hivatal szakértői véleményét (7. §), bárki is készítette a tervet. A vízművek építtetői számára tehát kézenfekvő volt, hogy a műveket - ingyenesen - a kultúrmérnökökkel terveztessék. A tervezéshez azonban az illetőknek meg kellett tanulni a szakmát, amire csak külföldön volt lehetőség. A birtokosokkal közvetlen kapcsolatban álló kultúrmérnökök - az igényeknek megfelelően - nemcsak talajjavítást, alagcsövezést, lecsapolást végeztek, hanem már 1882-től volt példa arra, hogy munkájukat gazdasági jellegű vízvezetékek építésével kapcsolták össze. 1882-ben Mósócon (Túróc m.) az alagcsövezésből származó drénvizet például a szeszgyárba, Necpálon (Nyitra m.) a gyümölcsösbe vezették, és 1883-ban Kelembéren (Sáros m.) így kapott a gazdasági udvar napi 15 m3 vízellátást. Jóllehet 1885-től a kultúrmérnökök foglalkoztak forrásfoglalással, vízvezetékek, kútépíté- sek terveivel is,18 de a kultúrmémökség (a VII. kerületi hivatal) a vízjogi törvény életbeléptének esztendejében (1886.) Dicsőszentmárton város vízvezetéki tervének elkészítésével tette meg az első lépést a törvényben megszabott ivóvíz-ellátási feladatainak ellátása tekintetében. (Trümmer 1940.) A Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium keretében működő kultúrmémökség az 1889. évi közigazgatási reform során a Földművelésügyi Minisztériumba került. A hazai vízellátás fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű előrelépés volt, amikor 1890-ben, a mi38
