Bertók László - Bulkai Pál - Fejér László - Koltay József: Az ivóvíz honfoglalása. A közműves ivóvízellátás fejlődése Magyarországon a római kortól napjainkig. (MAVÍZ, Budapest, 2006)

Fejér László, dr. Filotás Ildikó, dr. Juhász József, dr. Öllős Géza: Vízellátás kezdetei Magyarországon - III. Műszaki megoldások a középkorban

Műszaki megoldások a középkorban nában, 700 öl hosszon fa-, 1400 öl hosszon, pedig ólomcsö­veken vezették. Tehát a vezeték hossza valamivel több volt, mint négy kilométer.) Sajnos a vízművek nem sokáig szolgálták az uralkodó ud­vartartását és a várbéli lakók kényelmét. A budai vízemelő gépezetekről már a Jagelló uralkodók korában az a hír járta, hogy romosak, és a gépház omladozik. A már meglévő mű­vek mégsem voltak haszontalanok, hiszen az elkövetkezen­dő másfél évszázadban a törökkori Budán a vízellátás a ko­rábban kiépített rendszerek használatán alapult. Újraéledé­süknek már a 18. század lehetett tanúja. Buda városának ve­zetői az 1710-es évek közepén folytatnak tárgyalásokat a vízvezeték és a dunai vízszivattyú helyreállításáról. Először Kerschensteiner Konrád, a mérnöki képzettségű bu­A budai Város-kút középkori forrásfoglalása dai jezsuita szerzetes irányításával építették ki a Szabadság- hegy és a Szentháromság tér közötti 6 km-es vízvezetéket2 , majd a királyi palota építésének 1749. évi elszámolásai árul­kodnak 500 forint kifizetéséről a kor egyik legkiválóbb mér­nökének, Mikoviny Sámuelnek a budavári rondella vízmü­vének megépítése fejében. Ugyanezen század 1770-es évei­nek végén a zseniális ezermester Kempelen Farkas újítja fel a dunai szivattyúkat. Kempelenről tudnunk kell, hogy nem­csak a sakkautomata világhírű megalkotója, hanem többek között a schönbrunni vízmű tervezője is volt. Az említett vízellátási megoldások természetesen nem vol­tak általánosan jellemzőek valamennyi magyarországi vá­rosra. Megalkotásukat egy-egy király, vagy gazdagabb fő­nemesi családok engedhették meg maguknak kastélyaik­ban, váraikban. E rövid áttekintésben nem történt említés az egyes kolosto­rok és egyházi épületek vízellátási megoldásairól, márpe­dig a jórészt külföldön tanult papok és szerzetesek az egy­házi mintagazdaságok és halastavak létesítése során ko­moly vízvezetési tapasztalatokról tettek tanúságot. A luxusépítkezések mérnökei jórészt külföldiek, az ókori római városi civilizáció örökösei olaszok, németek, franciák voltak. Némelyiküknek nevét is ismerjük. A már említett Elartmann mester cső- és vörösréz kovács volt. Kortársa az ugyancsak Zsigmond szolgálatában álló francia Péter mester várépítő és "vízvezető" volt. Mátyás király ud­vari építésze, aki Budán és Esztergomban is épített vízmü­vet, az itáliai Chimenti Camicia. A török háborúk alatt az 1500-as évek utolsó harmadában a pozsonyi és egri vár víz­vezetékének építésze Ottavio Baldigara volt. Szekszárd a török időkben A Szekszárd városi ártézi kút vízvezetékének csőfektetési munkálatai közben a Béla téren, a Fischóf és Fejős -féle há­zak közti területen keményre égett és egymásba illesztett agyagcsövekre bukkantak. A törököknek iható és fürdésre is alkalmas vízre volt szükségük. A várbeli török katonaság és a török segédnépek igényeit a rossz vizű szekszárdi ku­tak nem tudták kielégíteni, ezért a természetes források vi­zeit vezették össze agyagcsöveken egy kútba. A két vízve­zeték egyike a bödői forrás vizét, a mostani Bartina utcán vezette végig, a másik a Remete kápolnai forrás vizét szál­lította a Séd patak árkával párhuzamosan. Ezeknek a csö­veknek egy része a patak mentén lévő bartinai házak pin­céiben még most is láthatók, míg más darabjai a vármegyei múzeumba kerültek. A két vezető csőrendszer a Béla téren a Fejős-féle ház előtt, s a Fischóf-féle ház és a belvárosi templom közti területen ért össze, ott, ahol a terület még most is lapályos. Itt volt a törökök kútja, amely egyúttal ri­tuális mosakodó és fürdőhelyként is szolgált. Ez a kút 1974- ben még megvolt. 24

Next

/
Oldalképek
Tartalom