Bendefy László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)
12. Topográfiai térképeink magassági adatai és a nadapi alapszint
Minden sorozatmérés kezdetekor és végén feljegyezték az időpontot, valamint legtöbbször a meteorológiai adatokat is. Ez utóbbiak a levegő hőfokára, a légnyomásra, a levegő páratartalmára stb. terjedtek ki. Az órák járását a Nap járásának megfigyelésével ellenőrizték. Ebből később a valóságos helyi időt is ki lehetett számítani. Ily módon viszont az órák állásának és járásának utólagos levezetésére is módjuk nyílt. Az észlelőknek ezt az ellenőrzést legalábbis harmadnaponként el kellett végezniük. Az egy-egy sorozatba tartozó észlelések száma az egyes háromszögoldalak hosszának növekedésével négyzetes arányban növekedett. így pl. 2 mérföld hosszúságú oldal esetén egy-egy sorozatban 4-szer-, 3 mfd hosszúságú oldalnál 9-szer-, 4 mfd hosszúságú oldal esetén 16-szor ismételték meg a mérést stb. A teodolit tengelye és a heliotróp-szolgáltatta irányzott fénypont közti magasságkülönbséget, valamint mindkét műszernek a talajszint fölötti magasságát, szabatosan meghatározták. A külpontossági elemek meghatározására is nagy gondot fordítottak. Marek kitűnő gondoskodása odáig terjedt, hogy még a távcső lehajlásából származó hibát is figyelembe vétette [48]. A magasságméréseket ugyanis az 1869-ben vásárolt Starke—Kammerer- féle ismétlő rendszerű teodolitokkal végezték (12.06. ábra). Nagyításuk 45-szörös, a magassági kör átmérője 18,5 cm, legkisebb beosztásrésze : 10'; a nóniuszon levő részek száma 60, tehát a leolvasási pontosság 10". Az indexlibella az indexek lemezéhez van kapcsolva, állandója az egyes teodolitokon 8,00" és 9,79" között változik. Az eredeti munkarészek [49] alapján megállapítható, hogy a zenittávolságokat századmásodperc élességgel számolták, a légnyomás leolvasása pedig tizedmilliméter pontossággal történt. Az észleléshez aneroidokat, higro- métereket és egy August-féle pszichrométert használtak. A teodolitnak aránylag súlyos távcsöve saját súlya alatt meghajlik, és ez a parányi méretű elhajlás a zenittávolságok képzésénél számba jövő szabályos hibát okoz. A távcső lehajlása kizárólag az önsúly hatására következik be, ennek mértéke teljesen független a zenittávolságoktól. A távcső lehajlása mértékének megállapítását Marek úgy oldotta meg, hogy az egyes műszereket (valóságos mérések alapján) szabatos csillagászati műszerekkel vetette egybe abban a hiszemben, hogy az utóbbiak távcsövénél elhajlás nem következtetik be. A vizsgálat a két teodolittal egyaránt megmért magasságkülönbség összehasonlításából állt. A vizsgálat alkalmával a két műszert egymástól 10—15 m távolságban kellett felállítani, majd a távcsöveket vízszintes helyzetbe hozva meg kellett határozni a zenittávolságot olyasformán, hogy mindkét műszerrel a másik szálkeresztjének középpontját irányozták meg. Az bizonyos, hogy a zenittávolságok összegének 180°-nak kell lennie. Ha nem annyi, akkor a többletet a távcsőelhajlás okozza. Marek vizsgálatai az egyes műszereknél 0,25"—0,50"-et kitevő elhajlást állapítottak meg [48]. Amennyiben az elhajlás mértékét meghatároztuk, a továbbiakban már pontosan számításba vehető. Ugyanis, ha az elhajlás mértéke vízszintes távcsőhelyzetben b, akkor z zenitkülönbségnél az ebből keletkező hiba = b ■ sin z. Marek és a háromszögelő mérnökök ezt a vizsgálatot többszörös ismétléssel, az egyes ismétlések alkalmával a műszerek helyzetét felcserélgetve végezték, és a vizsgálati eredményeket gondosan feljegyezték. Ugyanígy a magas658
