Bendefy László: Szintezési munkálatok Magyarországon 1820–1920 (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958)

1. A szabatos szintezési munka kezdete hazánkban. A Körös-vidék szintezése

meg a két lábát (72 cm!). Alulírott maga is, egy olyan helyen, amilyenhez hasonlót, mint a hosszszelvény bizonyítja, többet is lehetett találni, a Tisza egész szélességében szerencsével kísérelte meg az átlábolást a térdig sem érő vízben. A tiszaparti lakosok legöregebbjei sem emlékeztek arra, hogy a Tisza valaha is alacsonyabb lett volna. Ezért — a redukált mellett -—• ezt a vízállást is bevezették minden egyes szelvénybe.”

,,Az 1816. évi legmagasabb víz, amelynek különösen a lejjebb fekvő területeken kellett igen magasnak lennie... Buránál 454'—4"—O'” értékkel [143,606 m] van megadva. De mivel a Tiszán vízmércék (Potamometra) nincsenek, és a különböző vízállásokat illetően csakis a helybeliek közlésére, vagy saját gyér tapasztalatainkra kellett hagyatkoznunk és éppen ezért erről a nagy árvízről semmi biztos nyomot sem találhattunk, ezért biztosabbnak ítélték, hogy csak az 1823. évi legmagasabb vízálláshoz tartsák magukat azért, mert ennek a különben szokásos tavaszi árvíznek nyomait több helyütt egészen világosan fel lehetett ismerni. Egyébként a tokaji hídnál végül mégis szert tettek egy csekély hírre és útbaigazításra azt a nagy árvizet illetően (1. Pontjegyzék, 3071.), de ez az adat is eléggé bizonytalan.”

„Ezeket a vízszinteket a Pont jegyzék és a szelvények egyaránt tartalmazzák.”

„Hogy a vízszín emelkedése és süllyedése a lejtmérés tartama alatt állandóan ismeretes legyen hiszen ennek ismerete nélkül az állandóan változó vízszín nagyon különböző állapotait egy és ugyanazon állapotra vonatkoztatni nem lenne lehetséges —, egy alappilléren naponta nagyon pontosan megfigyelték magát a vízszínváltozást, s ugyanakkor az időt is mérték, amikor a lejtmérés megkezdődött, illetőleg befejeződött. S hogy meggyőződjenek arról, hogy a vízszintmérő oszlopot sem tréfás kedvű emberek, sem állat, sem más körülmény nem mozdította ki helyéből, a lejtmérést, ahol csak a helyi körülmények ezt engedték, magától a mérőoszloptól kezdték, s valamilyen közelfekvő tárgyhoz kapcsolták. Legtöbbször élő fákhoz. Ezek oldalába bevágást készítettek, s ezek a vízszintes jelek a továbbiakban, a lejtmérés folytatásánál fixpontokként szerepeltek.” (1.21. ábra.)

„A folyamágy szondázását a sodorvonalban 50—50 ölenként, a szelvényezést pedig 1000—1000 ölenként végezték. Ezt a feladatot, hogy a redukció könnyebb legyen, szintén a lejtméréssel egy időben végezték el. Itt csak azt kell megjegyeznünk, hogy az utóbbi nem éppen mindig 1000—1000 ölenként történt; az utasítás értelme sem ez volt, és a helyi körülmények sem engedték meg. Leginkább arra voltak figyelemmel, hogy olyan helyet kapjanak, ahol a partok eléggé párhuzamosak voltak, és egyenes vonalban haladtak. Nem is mindig ott szelvényeztek, ahol a szondázott pontok egy-egy műszerálláshoz estek, hanem ahol a helyi körülmények azt lehetővé tették.”

> „A lejtmérés menete Burától Szalókig felfelé a víztükör mellett haladt; aztán Szalóktól vissza Buráig a szilárd parton vezették. Ezt a két fixpontot, a szalókit és a burait azonban csak akkor kötötték össze szilárd talajon, amikor — a fentebbi megjegyzésben foglaltak miatt — az ágotai fixpontot a buraival kapcsolatba kívánták hozni.”

„Szalóktól a Kis-Tiszának a nagyba való betorkolásáig, ahol (1. Pontjegyzék, 235.) fixpontot létesítettek, és tovább ugyanannak Poroszlóval szemben levő torkolatáig, újra a víztükör közelében folytatták a lejtmérést.”

„Itt, részint hogy a mérési munkát háromszögéivé folytathassák, részint hogy a Kis-Tisza medrét és árterületét is felvehessék, balra fordultak, a Kis132