Az öntözés kézikönyve (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1968)
Az egyes kultúrák öntözése - II. Legelő- és rétgazdálkodás
nek a felső talajrétegben levő gyomok, melyeket sekélyen járatott diszktillerrel vagy kulti- vátorral könnyen kiirthatunk. Száraz vidéken, valamint szikes talajokon célszerűbb és biztosabb a nyárutói telepítés, éspedig augusztus 20—szeptember 10. között. Ez azért is jobb, mert egyes kötött, de szikes földekre minden esetben kora tavasszal nem lehet eszközökkel, sokszor még fogattal sem rámenni. A nyárutói telepítés mellett szól az is, hogy a legtöbb fűfaj (a csomós ebirt kivéve) már a következő évben közepes magtermést ad, igy nem kell egy év elvesztésével számolnunk. Kétségtelen, hogy ha a tavaszi vetéskor a magfüvet takarónövénnyel vetjük, akkor is mód nyílik már az első évben a takarónövény termése révén gazdaságosan eljárni. Takarónövény céljára elsősorban mindig valamely nem élelmes, nem talajzsaroló növényt válasz- szunk. így megfelelhet valamely nem túlságosan bokrosodó tavaszi árpa, melyből legfeljebb 30 kg/kh-t vessünk. A vetés történhet dupla- vagy háromsoros gabonasortávolságra, de vethetünk három gabonasor árpát, utána 2—3 sornyi üres hely kihagyásával (szalagosán) is. A vetés sorrendje: előbb mélyebbre a takarónövény, majd rá keresztben sekélyebbre a magfű. Mindenképpen számolni kell azzal, hogy takarónövény esetén a fűállomány ritkább lesz. Szikes talajokon tavaszi vetés helyett vethetünk télutón is, éspedig akár hóra, akár fagyott földre. Az elvetett magvat a hóolvadás a talajba mossa, és így az első tavaszi meleg napon már megindul a csírázás. A téli (télutói) vetés idejét illetően azt tapasztaltuk, hogy akár november végén, akár február végén vetünk, mindenképpen egy időben indul meg a fejlődés: kitavaszodáskor. Ezért célszerűbb inkább februárban vetni, mert így egyrészt a jarovizációs folyamaton is átmegy a mag, másrészt kevesebb kár érheti, ha rövidebb ideig fekszik a földben. A vetés a korszerű gumibütykös Fortschritt, illetve Saxonia gépekkel tökéletesen megoldható. Egyes fűfajok magját, pl. a réti perjéét előzetesen herefejtőn kívánatos átengedni, hogy az a molyhosságát lekoptassa róla. A vetés mélységét több tényező szabja meg: a vetőmag nagysága, életereje (áttörőerélye), a csírázás gyors vagy lassú volta, a talaj neme, kötöttsége stb. Nem helyes azonban az a régebbi felfogás, hogy a „fűmagot” minél sekélyebben kell vetni: ez még kelesztő öntözés esetén sem kívánatos. Általában azt lehetne mondani, hogy a középnagy és nagy magvú fajokat, még kötött talajon is, legalább 2 cm mélyre, az apróbb, vontatottabban csírázókét 1 cm mélyre célszerű elvetni. Homokon általában valamivel mélyebbre vetünk. Vetéskor ne műtrágyázzunk, mert a műtrágyák tömény oldata a csírákat károsítja. A szükséges — salétromnitrogén-tartalmú — fejtrágyát a fejlődés későbbi szakaszán, gyökérváltás idején szórjuk ki. Sokat vitatott kérdés, hogy melyik a helyesebb sortávolság a magfüvesek telepítésére: a gabonasor avagy a tágsoros vetés. Irodalmi adatok szerint a nyugati országokban gabonasorba, takarónövénnyel vetik a magfüvet. Magterméseik pedig számunkra úgyszólván hihetetlenek: így pl. réti perjéből, melynek hazai legnagyobb magtermése nem haladta meg a 150 kg-ot, Dániában 600—700 kg/kh magot aratnak. Kétségtelen, hogy ebben a maritim klímának is nagy szerepe van. Hazánkban a magfüvet általában tágsorosan vetik, éspedig a tarackos fajokat legalább 80 cm, a bokros növésű fajokat 60—70 cm távolságra. Más kérdés az, hogy a sortávolságokat betartva, egyes sorokat vagy több sort vessünk a magfűből. Négyéves üzemi méretű kísérleteink átlageredményei a következő módszert mutatták helyesnek: a) a tarackos fajokból 2 sor magfű, egymástól 15 cm távolságra, ettől kétoldalt 60 vagy 70 cm sorköz; b) a bokros fajokból 3 sor magfű, egymástól 15 cm távolságra, ettől kétoldalt 80 cm sorköz. 19 Az öntözés kézikönyve 289
